Hópelyhek szállingóznak. Némelyik fennakad egy faágon, melyek csupaszon meredeznek a megváltozott világba. Reggel még köd volt, sár mindenütt, a kocsink tengelyig süllyedt a vendégmarasztaló időben. Gyalutól azonban szánra kellett váltani. Lovagolni még mindig nem tudok a lábseb miatt. Laurenzini doktor igencsak aggódik nehogy üszkösödés legyen a vége. Mondtam is neki, Ne félj öreg csataló, a rézgarast nem eszi a rozsda! Kárúly, a puccerek gyöngye, már Debrecen óta, nem csinál egyebet csak nyűgöl, férfiúhoz nem illő módon. Hogy nem lehetne-e valahogyan nagyságos ezredes úr kicsit es gyorsabban haladni? Fene a pofádba, te bivaly, mondom neki a minap, csak úgy kedvesen, eddig kibírtad, hát most emészt meg a bánat!? De tudom én mi a baja, őkelmének! Falubélijei hamarább találnak hazaérni, s mesélnek majd az asszonynak őkelme Sziléziában viselt dolgairól, s akkor majd zengeni fog a hadd-el-haddtól egész Csicsó s Szent Tamás!
Néha elővesz a sebláz mely már két hete játszik ördögi játékot érzékeimmel s türelmemmel. Flastromot tesznek rá, mintha gyógyulna, de csakhamar megnyílik. A doktor azt mondja az utazás az oka, Morvában kellet volna maradni a seregnél, nem hazaindulni árkon-bokron át. De hát a fene tudott ott maradni! A sereg Leuthen óta összeomlott, mint egy halódó koldus vergődte át magát a Cseh-hegyeken, több sebből vérezve. Daun marsall s Károly herceg, egymás haját tépték, a burkus Friderik meg a nyomukba mindenütt. Azért az is igaz, hogy Nádasdy uramék jól az orrára koppintottak visszavonulás közben, de mindez csöpp a vereség hömpölygő Ócéánjában.
A halottak s sebesültek számát még nincs módunk tudni, csupán kósza hírek keringnek, dögevő madarak módjára, s beszélnek tízezrekről! Magasságos Ég, pedig bizony kétszeres volt fölényünk, de a burkus boszorkányos ügyességgel kanyarította regimentjeit az oldalunkba! Túl hosszú volt a vonalunk, négy osztrák mértföld! Mikor meghallottuk, hogy a balszárnyunkon rajta ütött Fridericus, egy órába tellett mire átmeneteltünk a hóban sárban, ezredestől, mindenestől megállítani a futók árját. De akkoron már régen késő volt! Nádasdy uram szervezte az utóvédet, hogy bár órára, de megtartóztassuk az előrenyomulást. Oda is kiáltottam a legényeknek, mert láttam, hogy cseppet megilletődtek a tengernyi kék uniformisba bújt hiéna láttán, hogy nosza fiúk, ha kedves a magyar becsület, úgy megálljatok, mint a parancsolat, vagy ha nem, hát az én kardomnak lapja fog a hátatokon táncolni. S lám már hegyezték is magukat! Nosza, akkor nóta fiúk, nóta, de most a muskéta ropogása verje a rigmust a burkusok hátán! S a Feuer! ( Tűz! )commandóra olyan ropogással adott sortüzet az ezred, mintha ezer mennydörgéssel maga a Magasságbeli akart volna minket meglátogatni ott a nagy nyomorúság közepette, vérben, fagyban!
A gránátosaink, hatalmas, medvebőr kucsmáikban, félelmetes óriásoknak hatottak, mely hatást csak fokozta az alakjukat körülölelő füst s felvert földcafatok! Lassan azonban olvadozni kezdett a vonal s kényszerítve voltunk, hogy bár lépésben, de hátráljunk. Ekkoron kaptam egy golyóbist a jobb combomba. Káruly, végig mellettem lévén, egyedül vette észre a bajt, de intettem, nehogy szóljon, mert, a legények bátorsága biza megingott volna, látva ezredesük sebesülését! Azután vagy tíz német mértföldet hátráltunk míg előkerült az ezredorvos, s úgy-ahogy ellátott.
A hegyi utak Morvába s Csehország felé, tele voltak fagyott tetemekkel, lódöggel, törött kocsikkal, döglött ágyúkkal. Prágában jelentkeztem újra szolgálatra, de nem volt szükség reám a nagy sárhajigálás közben. Két éve nem voltam otthon! Karácsonykor, télen. Két hosszú éve! Voltam Sziléziába, Bécsbe, harcoltam Kolinnál, de otthoni levegőt nem szívtam csak idegen csataterek, büdös, halálszagú levegőjét. Az ezred maradványát Putkammer viceezredesre bíztam s egy lőszeres kocsin, Probst őrnagyal, Kárulyal meg az ezredorvossal elindultunk Csíkország felé! Otthon várnak! Drága feleségem, kicsiny fiam, László, s édes jó anyám! Egyszerű tisztként indultam neki ennek az egész glóbust felforgató gigászi küzdelemnek s báróként, ezredparancsnokként térek meg. Birtok, az a kevés mit apám hagyott hátra, már nem elég, pénz vajmi kevés arra is, hogy tisztességgel szolgáljam királynőnket, aki a legkivállóbb koronás fő száz év óta ki Szent István trónusára ülhetett. Az apja is jeles ember volt, de ő felülmúlja. Hatalmas ereje vagyon annak az asszonynak, akárcsak drága nőmnek, ki évek óta egyedül vesződik a gazdasággal, millijom bajjal. Levelei panaszosak, de tele vannak kívánsággal, sóvárgással utánam, s férjfiú legyen ki ellen tud állani egy epekedő nő hívásának! De végre mehetek, s ha a lábamat Kolozsváron hagyom akkor is Szenteste magam leszek az ajándék a Jézuskától! Családdal lenni, ünnepelni csendben, énekelve, s hallgatni ahogy a tűzifa ropog a kályhába s nem az ágyúk zengik a hálaadó éneket a Kisded jászolánál! Mennyire gyötört a vágy az otthon iránt, családom iránt. Életemet, ha féltettem, hát őértük féltettem! Be szeretnék már idős lenni, mint az öreg Ábris bácsi Alszegen, meséket mondani az unokáknak s a falu aprajának - nagyjának. Messzi vidékekről, Bécsről, a burkus királyról, hajaj s még ezernyi másról! Ó a mesék téli estéken! S a dalok, a karácsonyi dalok! Ó mennyivel szebbek, a mi dalaink, mint azok amiket nagy katedrálisokba zengenek mindenféle népek!Igazabbak! A ferences barátok kórusa éjfélkor, Somlyón, míg kisdiák voltam, mily csodálatos volt, s hányszor a fülembe csengett későbben is. Álmomban, s most is míg rázkódok egy oláh szánon, Kolozsvár felé, sebem néha nyilal egyet-egyet, de az otthon közelsége feledtet minden gyötrelmet. Csak már látnám a Hargita csúcsát, hófedte lejtőit, fenyőit melyek mind fehér bundába öltöztek eddig Karácsony nevében! De mintha már látszanának Kolozsvár bástyái, villogó fényecskék a távolban! Innen már csak pár nap jó szánúton hazáig! Csíksomlyói Szűz segíts egy szegény úton lévő székely bakát minél előbb haza családjához baj s veszedelem nélkül!
Egy szán lassított Szenteste, éjfél után egy kis székely ház előtt. Csikorgott a csizma alatt a hó, amint az utas leszállt az útialkamatosságról s bicegve megindult a kapu felé. Nagy, prémes köpenyét s szalagos tricorn kalapját belepte a zúzmara, mint a havasok öregapja, szakállasan, hosszú hajjal, jégcsapokkal ékesítve, bot helyett kardjára támaszkodva, de megérkezett, legszebb ajándékként a Jézuskától!
