Meleg volt! Dél. Dombok, melyeket nem borít sem fa sem bokor! Izzó katlan a völgyek öle, nincs forrás mely hűsítené a zarándok ínyét. Néha meglódul a levegő és a feltámadó forró szél nyúlánk spirálban játszik a homokkal, száradt kóróval, halott élet maradékával! De most olyan jól esik ülni! Csak üldögélni, elnézni Nyugat felé ahol a távolban felsejlik a Szenvedés Hegye, öreg fáival! A Kedron völgye és mögötte a Város! Talán még nem tudnak semmit a vereségről!? Talán!? A szenvedés három napjáról! Tikkasztó hőség, szomjúság, éhség, minden nyomorúság ami rászakadhatott a keresztényekre! S mindez tetőzve végtelen emberi ostobasággal! Gőggel! A harmadik napon pedig vér és halál és hőség! Lemészárolt templomosok, johanniták, fejek halmokban! De olyan távoli ez most! Zsong a fej, zúg, lüktet a vénákban a vér! Elkezd sajogni a kar, felszakad a seb. Lassan elmúlik az izgalom jótékony mákonya. Most csak csend van. Síri csend, mint ezer éve azon a Pénteken!
Nem szabad ilyenkor gondolkodni! Fáj minden kis értelemvillanás, de megállítani nem lehet! Az ész utat tör magának! Emlékezni kell, rendezgetni! Dönteni, ha már életben hagyta az Irgalom!
Szombat volt mikor először meglátta Jeruzsálemet! Jaffában szált ki egy velencei gályából, Ramlán át jutott el a városhoz. Porosan, mocskosan, éhesen. Nyomta a honvágy, zúgott a feje a sok félelmes csodától amit idáig jövet hallott és látott! A tenger rázta, émelygett, imádkozott félelmében, nehogy a vizek vadjai elnyeljék, mielőtt még elérné célját. A velencei matrózok nevették, gúnyolták a zarándokot és ő tűrte, mert erős esküt tett Szent Lászlónak Váradon, hogy minden dühét a pogányok ellen fordítja! Aztán megérkezett! A Jaffa - i kapun jutott be. Lehúzta saruit és mezítláb, lovát kantáron vezetve elindult a Koponyák hegyére, hogy imádja Megváltóját ott, hol Ő vérét ontotta bűneiért! Étlen, szomjan imádkozta át az éjszakát, mély áhítatba merülve! Aztán csatlakozott a templomosok rendjéhez, mint confrére! Délre vitt az útja, karavánokat fosztogatott a hit nevében, Krisztusért, vakon és boldogan! A Rend hatalmas volt, és nemsokára nyilvánvaló lett, hogy egyedül ők, Krisztus Szegény Lovagjai gondolják komolyan a Szentföld felszabadítását a szaracénok uralma alól! Mindenki más üzérkedik, meghajol, próbálja megtartani azt a keveset vagy éppen sokat amit kihasított a szaracén tengerből.
Raynald úr félelmetesen kegyetlen volt, de örök szálkaként döfte Szaladin vasmarkát, mely majd összeroppantotta a frankok kis államait. Végighajózta vele a Vörös - Tengert, majdnem eljutott Mekkába is egy vakmerő kaland során! Aztán meghalt a király! Leprája leterítette. Törékeny testében hatalmas lélek lakott! Lovag volt! Útóda Guy és felesége Sybilla fölött átcsaptak a hullámok!
Azon a napon is, amikor elindultak pontosan így tűzött a Nap. Ló és lovasa egyaránt szenvedett. Se víz se élelem! Három napig! Harc, dübörgés, kétségbeesett rohamok a szaracén gyűrű ellen, de az élőhalottakon már csak a csoda segíthetett volna. De a megváltás nem jött. Csak a szégyenletes halál meresztgette agyarait a nyomorultak felé. Félholtan esett fogságba rendtársaival együtt. Homályos onnantól minden! Csak az éjszakák csontrepesztő hideg csöndjére emlékszik, melyet csak a haldoklók és a halálra készülő testvérek el - el haló zsolozsmázása tört meg! Többségük nem tért át muszlimnak! Inkább haltak mártírhalált! Odaadtak mindent amijük volt még, a puszta életet, a megtört testet mely már csak áldozatnak volt jó. Őt halottnak néztek és otthagyták, ájulásban heverni! Visszavonszolta magát Turan óázisához. Vizet vett magához és ott a pálmafák tövében álomba merült. Fenyőillatot és friss kenyér ízét érezte! Ott volt egy kis ház előtt, anyja karjaiban! Felugrott és kirohant a zöldellő vetésekhez, melynek pipacsai szelíden bólogattak feléje. Tépdeste őket, gázolt a vetésben. Zöld, kék, fehér bárányfelhők, aranyló sugarak! Simogató, jóleső meleg, nyár valahol Erdőelvén. Egy kis kolostor harangjának hangja! Fekete ruhás, testes bencés atyák, dorgáló szavai: Rosszul deklinálsz Albertus!!! A sátán ült ismég arra a vastag nyakadra, hogy csak a vitézkedésen jár az eszed s egyéb haszontalanságokkal pazarlod az időt! Rosszul deklinálok! Valóban! Mondták már Türoszban is nekem! Deklináció és algebra! Egy poros oázisban, élet és halál vékonyka küszöbén! Aztán falakkal körülvett városok, Esztergom, Székesfehérvár. A király. Géza. Milyen furcsa szeme volt! Egészen sötétbarna! Valami lebilincselő volt benne! Harc a rómaiak ellen a Dunánál! Dénes ispán rohama Zimonynál! Rám nevet az öreg, nagy, sebhelyes arcával. Hová akarsz te menni fiú? A Szentföldre?! Van itt is elég pogány akit apríthatsz Krisztusért, nem kell ahhoz olyan messze bújdosni!
Zára és egy piszkos hajófenék! Síró anyám! Immár több, mint húsz éve! Anyám még él, talán meg sem ismerne, így ősz fejjel! Haza kellene menni! Haza? Hová? Miért? Itt nem maradhatok! Már nem köt semmi ide! Ami volt meghalt! Örökre! Nincs egy darab földem amin megvethetném a lábam. Soha nem is volt, nem akartam, nem szereztem! Zarándok voltam! Most már megtérhetek! Talán még kapok egy darab friss kenyeret abban a fenyőillatú kis házban?!
Elindult! Akkon felé, a tengerpartra, szakadt, poros, vérfoltos köpenyben, egy kardra támaszkodva. Otthagyta a Szentföldet, harcoljon érte más, ontson vért az igaz hitért, keserítse Krisztus szívét! Ő már nem véd többet fegyverrel hitet!
A hajó fedélzetéről még egyszer visszanézet, a felkelő nap irányába, mely véres fátyolt eresztett le a ritkás felhők közül ezen a hajnalon. Keresztet vetett meghalt testvérei emlékére, majd mélyet lélegzett a tengeri levegőből és nekifeszítette testét a kis bárkával együtt a hullámoknak!
