Waterloo Triple 7 Blonde. Avagy a söröskrigli Napoleon oldalában.

A Brasserie du Marche Belgium egyik legrégebbi sörfőzdéje. Eredete 1456 - ig nyúlik vissza. A kiérdemesült intézmény azonban mégsem erről lett híres, hiszen hasonló kifőzde akad még egy - két kalappal a világ ezen sarkában, hanem arról a seritalról, amely állítólag,erőt és bátorságot adott Wellington (ő nem a róla elnevezett gumicsizma, hanem a Vasherceg becenéven szaladgáló angol hadvezér) Boney ellen ténykedő szövetséges csapatainak a nevezetes Waterloo - i csatában! Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom! Egy tény, nem mai szokás harcikedv fokozóként a taktikai alkoholfogyasztás katonai berkekben. A becsületes belgák azt tartják róla, csupa vitamin, még a napi vízszükségletet is pótolja! Nos annyit nem ittam, hogy ezt ellenőrizzem, így hát lelkük rajta. De térjünk a nedűre! A Waterloo cégér alatt létező italocska két változatban fogyasztható. Egy világos, 7,5 fokos kivitelben és egy erősebb 8,5 fokos dupla - sötét változatban. Mindkettő két fajta kiszerelésben szerezhető be, 33 cl - es, illetve 75 cl - es üvegcsékben. Én, hosszas meditálás, tanakodás és jelentőségteljes hümmögés után a szőkére kacsintottam. Az üveg, köpcös kis jószág, vidáman somolygott le rám a polcról, akár a jámbor Heribáld. A címke stílusos, Lady Elizabeth Butler ismert festményéről kiragadott pillanatot ábrázolja, a Royal Scots Greys dragonyosezred rohamával. A vágtázó skótok bal oldalán a Quite a strong beer felirat díszeleg, mintha a feltüntetett alkoholfok nem volna elég intő jel önmagában a gyanútlan fogyasztónak. No de elég a műértésből, le a jellegtelen kupakkal s nyakára az anyagnak! A pohárban felhős aranyszínben terül el a sör, a széleken egy gyorsan fogyó habkoronát hagyva maga után. Illata kellemes, árpamalátát idéz. Első kortyantásra csípős, pezsgő érzés tölti be a szánkat. Ezt egy gyümölcsös utóíz kísér (ne kérdezzétek, hogy milyen, mert nem tudtam beazonosítani; tény az, hogy valami üde dolog volt benne, enyhén kesernyés. Az ízek játékát a kortyolgatás előrehaladtával a lassan beálló jóleső ellazulás váltja fel. No ezen a ponton dönti el az ember, hogy megiszik - e még egyet,s ezzel hatalmas lyukat vág, nem a kádba, hanem a büdzsébe, vagy megmarad a műélvezet maradandó emlékével. Én az utóbbit választottam, anyagi és egyéb családi okokból. Döntsétek el ti, hogy mit tesztek, egy a lényeg, terhesen vagy bicskázáshoz ne fogyasszátok, vezetés közben még annyira sem, s ha lehet nyolc fokra hűtsétek be a nedűt, mert úgy a jó! Az üveget a kukába, hacsak nem öl a gyűjtőszenvedély s vigyázat, csalóka!

Incipit

Szép hajnal volt. A Szellő fenyői felől bíborvörös sávban ömlött el a fény a csíki határban. Harmat gyöngycseppjén csillant először, majd hanyatt vágódott az utca tócsáinak jégpáncélján, felszökött a kis templom bádogkeresztjére s ezer sugárban terült szét a dombokon, hegyeken. Valahonnan messziről ébredő kakasok álmos kórusa jelezte az új nap kezdetét.
Nehezen nyílt az öreg ajtó, éles reccsenéssel törött szét a sarkaira rátelepedett kora tavaszi jégbilincs. Kilépett a pitvarba, tagjait nyújtóztatva, ingben gatyában ment a kút vályújához, betörte a jeget, majd bőven vett a hideg vízből, hogy elűzze az éjszaka kábultságát fejéből. Jól esett a víz,kellemesen bizsergette végig testét a reggeli hideg, . Nagy nap volt a mai! Itt volt az ideje világot látni, odahagyni a régi megszokottságot s elmenni messze oda ahol még a madár sem jár.
Kisebb korában meséltek téli estéken, aratás pihenőjében a világlátott öregek csodákról, olyan vidékekről ahol sárkányok élnek a sziklák között, kutyafejű emberek isszák a szerencsétlen foglyaik vérét, füstölög s lángot szór a hegy. Talán a pokol bejárata van ott, messze délen. Akkora halak úszkálnak a tengerben, hogy nyugodtan lenyelnék a somlyói barátok templomát is harangostól mindenestől. Városokról is meséltek, melyeknek falaik voltak, templomaik csarnokába befért volna az egész falu. Volt aki még a királyt is látta, amint maga mentette ki vitézét a zajló folyóból. Sokat tudtak az öregek, talán lódítottak is néha, de ő azért látni akarta a sok csodát, főképp miután Somlyón olvasott is hasonlókról egy régi festett könyvből. Latinul tudott, a németet törte. Ezt a brassói szászoktól próbálta ellesni, míg apjával járogatott faneművel piacozni. Tavaly már ott is nekiláttak falakat hányni, mert be – be nézeget a szorosokon a török s akkor biza felszaladt a veres kakas még a szászok kőházaira is. Ilyen törökfélét maga is látott egyszer a brassói piacon, láncra verve, mocskosan, beretvált feje búbján kontya kibomolva szomorúan lógott. Azt mondták, hogy a vajda ejtette foglyul, mikor Havaselvén vagdalkozott, aztán a szászoknak adta, csináljanak vele, amit akarnak. Azok meg a vásárban mutogatták.
Járt a hegyekben, Moldovában, juhokért, de ott is csak maguk fajta magyarokkal meg mindenféle oláhokkal találkozott. Azok furcsa emberek, másképp tisztelik az Istent s a szentjeik is másak. Az itteniek vidámak, azok meg mind csak szomorkodnak vagy haragosan néznek az emberfiára nagy aranyos glóriájuk alól. Errefelé is kerül az oláhokból egy - kettő, jobbára pásztorok, de a székkapitány nem engedi be őket a falvakba csak vásárnapokon, ne bomlasszák a katonanépet.
Szóval látott már eleget, de még nagy ez a világ s sok a csoda, az apja a bolgároknál, de Boszniában is járt haddal, látta Budát, két éve hadakozott a velencés taljánokkal s a csehekkel is Prága alatt. Az lehet csodás város, sok templommal, fényes tornyokkal, univerzitással!
S most elmehet ő is, az apja nem hadba küldi, hanem tanulni messze Budára, mert azt mondták a páterek, hogy bár ereje sem megvetendő, de mégiscsak az eszét kellene csiszolgatni, mert verekedős ember akad errefelé elég, de studiózus, mint a fehér holló. Pénz került, mert Albert uram, kétszáz arannyal, meg egy kontyos fejjel tette rövidebbé Boszniában az egyik török agát tavaly nyáron. Hozott prémes köntösöket, cifra szőnyeget a feleségének, meg két lányának s egy karbunkulusokkal ékes szablyát fiának. Ette is a fene az egész középső Csíkot, mikor híre ment a kincses Albertnek. Folyt a pletyka, volt vénasszony, aki szerint a tusnádi kénes gödrökbe lakó ördögökkel cimborált s onnan a pénz. Szó, ami szó, Albert úr nem szórta el a pénzt az ivóban, hanem fiára költötte, mert ésszel nagyobb ember lehetsz, mint karddal egyedül, s ha a kettő együtt van, na, akkor az aztán az Isten áldása!
A család többi tagja is lassan felébredt, József apó szította a tüzet, Margit anyó valami régi imádságot mormolt az ágy szélén üldögélve. Nem sokat tudott tenni mióta három évvel ezelőtt teljesen megvakult. Erzsébet asszony rántotta a csirkét s a két leányka ott serénykedett vele együtt, hogy az úrfi utolsó itthoni reggelije emlékezetes legyen.
Albert úr nem volt a házban, a lovakkal bíbelődött, maga is elkíséri majd fiát az úton Kolozsvárig. János, a legény, látta, hogy ura ma valahogy más, mint szokott lenni. A gőgös, magabiztos hang ma egy kicsit másképp szólt. Lágyabb volt. Reszkető kézzel igazította a zablát, sokáig matatott a nyereggel, hogy jó ülés essen a fiának. Engedje, ne engedje? Mi lesz azzal a gyermekkel Budán, cifra asszonyok kezére kerül, inni kezd, mulatságokra veri el a pénzt. Ne adj Isten, leszúrják egy sikátorban s megcsúfolják!
Csupa aggodalom s bánat! Két leány marad itthon, két öreg szülő, de a fiú hátha megcsinálja a szerencséjét! Adná az ég, hogy immár igazi úr is kerüljön ki a családból. Királyi testőrző már volt nem egy, de magister az még sosem! Habár nem lehetne a fiú harcos magister, ha egyáltalán van olyan szerzet. Egyszeriben pennát s kardot is forgatna az Úristen s a király úr dicsőségére!
Ilyen s efféle gondolatok jártak Albert úr fejében, miközben felszerszámozta a lovakat, majd a tisztaszobából kihozatta a nagy faragott ládát s behívatta a fiát. A két idősebb férfi lassan, néma szertartással öltöztette be a fiút édesanyja segítségével. Először a fehér vászon inget adták rá, majd a gyapjú berhét kötötte fel
Albert úrfi. A vászon ing fölé a sűrű szövésű páncéling került, melyet még József apó viselt Nápolynál, azt pedig a vörös köntös takarta el. A köntöst veretes öv fogta össze, lábára sárga csizma került. József apó lecsatolta saját csizmájáról a sarkantyúkat s azt unokájáéra kötötte. Végül Albert úr felkötötte fia oldalára, a kis tőrt és átadta egyenes kardját: " Vedd fiam ezt a pengét, engem cserben soha nem hagyott, s ha megbecsülöd téged sem fog. Ez a te életed, mert a betű megvéd az elme rontásaitól, de ez az acél eltéríti a gonoszok szándékát. Vigyázz rá, mert, ha ez elvész, vele vész a becsületed is. "
A férfiak befelé sírnak, de most senki nem állta meg, hogy büszkeség ide vagy oda, egy könnyet ne ejtsen. Nagy szusszanásokkal, krákogással leplezték percnyi gyengeségüket.
A reggeli rövid volt és csendben kelt el. A lányok fejüket leszegve, dacosan a tányérjukat nézték, anyjuk és nagyanyjuk, könnyeivel sózta az ételt. A két öreg evett némán, József apó néha nagyokat szusszant, majd mint a tetten ért kisgyerek zavarában még hevesebben falta az ételt. Albert úrfi piros volt. Szeme viszont ragyogott, gyorsan evett, noha máskor soha nem volt reggel étvágya. Érezte, hogy hamarosan valami nagy kezdődik!