2010. április 22., csütörtök

Vér és bíbor












Az őrök lassan elmentek és minden zaj elült, csak a decemberi vihar dühöng az Aranyszarv fölött. Felforgatták az egész Szent Palotát és mégsem találtak semmit. Bolondok szavára megmozdult az egész udvar. Eunuchok rohangáltak fel-alá, asszonymód sápitozva, némelyek ájuldozva az izgalomtól akadályozták az anthropoi munkáját, akik hevesen káromkodva próbáltak áttörni ezen a furcsa, de csonkaságukban is színes tömegen. A baszileuszt meg akarják gyilkolni. Ez volt a hír mely talán már nem is volt annyira meglepő ebben a hatalmas örökösen szervezkedő, áskálódó udvari gyülekezetben. Hány bíborbanszületett végezte életét méreg vagy tőr által mióta az isteni Konsztantinosz lerakta a Város alapjait!? Ki tudná számontartani!? Ejh, késő van már és egy újjabb hosszú és fárasztó nap vár majd az uralkodóra. Arab követek, szenátorok, adók, a mindnyájuknál fontosabb katonai ügyek és Tzimisces felmentése. Igen Tzimisces felmentése, a hű Johannes, unokaöccs, derék katona, együtt ontotta vérét a Szentföldön, ő tartotta a pajzsot mikor egy római által elérhető legmagasabbra emelkedett. Ő igen, ő állt mögötte amikor Maleina meghalt, nyújtott vigaszt a kis Bardas ágya mellett. És most elárulta, Teophano ágyasa, vagy ez már ismét csak az áskálódók, irigyek mérge. Ó Uram, mily más is volt kinnt lenni az őrtüzek mellett, hallgatni pogány meséket rég halott hősökről, az akritoi szomorú vontatott dalait. Vizes volt a bor és félig nyers a birka húsa, de az egyetlen ellenség akit le kellet győzni az látható és tapintható volt, arca volt, nem holmi mérges hálók gyilkos örvénye, mint ebben a bűnös Babilonban, mely állandóan követelődzik, állandóan éhes és égbekiáltóan parázna.
Uram irgalmazz! Krisztus anyja, Istenszülő, Theotokhos könyörögj Fiadhoz, tiszta vagyok ahogy fogadtam, nő nem érintette testemet mióta ő meghalt, adj erőt hát annak ki a hatalom bíborsaruit viseli. Szen Bölcsesség gyújts világot ebben az éjszakában! Mit tegyek? Mennyi a baj láthatod, a Szentföld, Szicília még mindig barbár kezekben,s a mesés Egyiptom, hadjáratok és pénz, pénz, pénz!!! Már nem ér annyit a nomisma, mint a parázna és szerencsétlen Romanos idejében, a nép zúgolodik, gyűlölködik, pedig értük van minden! Róma is ilyen volt, a csőcselék nem látott tovább a Circus Maximus, a Colosseum vértengerén túl! El is veszett, az Úr megbüntette, de új Róma épült, fényesebb, nagyobb, de bárcsak újjászületett volna vele a populus is. De nem, ezek nem Romulus fiai, nem Leonidász szűkszavú harcosai, nem. Ezek a démosz, a káosz, Érisz pokoli kölykei.
Vihar van. Zúg, mennydörög az ég. Mintha a nép zúgása volna a Hippodromból, kék és zöld, Nika, nika, vér és halál. Ikonok és csupasz falak. Hol és hogyan ér majd a halál. Theodora mondta egykoron, hogy a bíbor csodálatos szemfedő, de tévedett a sivatagi éjszaka egénél nem kívánhat szebbet egy igazi katona. Dícsőségbe takarózni a harcmezőn s úgy meghalni, mint hős Akhilesz. Szárnyal a gondolat, s csak a hűvös márványpadló ránt vissza a valóságba, a szendergésből,az ébrenlétbe. Sajog a test a kemény fekvőhelyen, de már hozzászokott a vezekléshez, Teophano csuhásnak csúfolja azt aki révén újra viselheti a bíbort s uralhatja az Asszonyszárnyat. Ott nem járt az anthropoi. Ott nem kerestek gyilkosokat, pedig... Rémesen zúg az ég, mintha ezer dobot vernének a fejben.
Az ajtó reccsen egyett, a félhomályban asszonyruhás démonok repülnek be a hálóterembe, álom ez vagy valóság, penge villan a sötétben, a paramerion ismerős süvítéssel sújt le a fejre, de az állkapocs felfogja a vészterhes csapást.
Vörös csermely kígyózik a mozaikon, be a pálmák ágai közé,a virágok kelyheibe, az oroszlánok mintha undorodva vonogatnák lábaikat nem akarván egy testvér vérében áztatni.
A baszileusz kábán összerogyva térdel a padlón az Istenszülő ikonja előtt, a hatalmas, érintetlen ágyon Tzimisces és Teophano üldögélnek, mintha csupán titkos, éjszakai látogatásra érkeztek volna. Tzimisces int, mire az egyik társa, talán őt is látta valahol régen, megragadja a hajánál fogva és az ágy elé vonszolja a vérző emberi roncsot. Ilyen hát a halál, egy baszileusz halála, egy régi ismerős aki elkísérte mindenhová és most visszatért. Nem fáj semmi, hamarosan együtt lesz Maleniával a kis Bardasszal, odaáll Bírája elé, hogy elszámoljon minden földi dolgaival. Nicsak a feslett Romanos, és Theodora meg Theodosios, micsoda társaság várja hát...
A kábulat fátylán át egy távoli hang szól, durva, érdes, számonkérő, zsarnok, őrült, hálátlan vagy jóltevőddel? Kicsodával! Aztán megtörtént! Gurul a véres fej a mozaik indái között, kimeredt szemekkel, vádlóan, így hal hát meg egy baszileusz.
Polyeuctus pátriárka menydörgött az Hagia Sophiában, mikor kiátkozta a gyilkosokat és kitiltotta a templomból Tzimiscest és Teophanot. Szent bosszút esküdött a "zsarnokölőkre" s megtagadadta a rokongyilkos megkoronázását, míg az bosszút nem áll saját társain, Teophanot meg nem száműzi. És száműzte a nőt ki oly nagy hatással volt rá, s bosszút állt. Az ilyensmi nem volt egyedülálló a rómaiak történetében! Tzimisces elfoglalta az oroszlános trónt s nagy uralkodó lett belőle, hódított és félelmes volt a neve messzeföldön, de őt is elérte a halál, azt mondják Basileos Lakepanos megmérgezte.
A Győzedelmes II.Phokas szarkofágján pedig ez állt: Meghódítottál mindent, kivéve egy asszonyt.

2010. április 16., péntek

Fehér halál




A szíriai nap más, mint az Aranyszarv fölött tündöklő. Ez fullaszt, megfojt, éget, a homok pedig ezerszeresen veri vissza az elviselhetetlen hőséget. Dél van, lovak, emberek a végletekig kimerűltek már a hajnal óta tartó öldöklő tusában. A homok úgy issza a vért, mintha soha nem tudna betelni vele. Keresztény és muszlim vállik egyé a halálban. A bazileusz hunyorogva tekint a kalifa tábora felé ott ahol a kardforgatók és lándzsások talán kissé megszorították a mórokat. Átkozott homok, elég egy kis szél, nemszámítva a lovak kavargását és már nem is lehet semmit látni. Hirtelen azonban hírnök érkezik Romanos Kourkastól. A legény zihal, arca véres, lorikionja több helyen is cserbenhagyta ma. Theszáliában nem készítenek jó vérteket, az anyjuk keservét! És még elkérnek 1 nomismát érte!
- Szent felség, futnak, futnak a kutyák, csak meg kell lökni és szétszaladnak, az egész tábor felség!
- Úgy hiszem itt az idő Johannes! Vezesd őket!
- Ha szent felséged is jónak látja, Krisztus a mi Megváltónk nevében előre!
Tzimisces keresztet vetett, feltette sisakját, melynek láncfátyola jótékonyan takarta el arcát az izó Nap elől. Nyugodtan ügetett a kis domb mögé ahol egy hatalmas ékbe tömörűlve állt a császári tagma lovassága. Hatalmas kisázsiai legények, erőscsontú nisseai lovakon, hét rétegnyi páncéllal. Izzadtak szegények már hajnal óta az izgalomtól, a naptól, mindentől. Nem láttak semmit eddig a csatából, csupán hallották félelmetes moraját, comesük alig tudta visszatartani őket.De most itt az idő, most rajtuk a sor, rajtuk, hogy megmutassák mennyit is érnek valójában a kályhának csúfolt acélemberek.
Johannes Tzimisces kirántja spathaját és azzal inti csendre a morajló, türelmetlen lovasokat.
- Katonák! Itt állunk évszazadok óta először mióta elveszett Krisztus urunk földje a barbár hordák rohama előtt. Most itt az idő, hogy újra a szent birodalom sasai szálljanak ezen földek fölött s igazhitű rómaiak dícsérjék hangos szóval az egy igaz Istent Antiocheiatól a Vörös-tengerig! Háborítatlanúl, szabadon! Utánnam hát mind ki igaz római s kinek kedves az ősök emléke!
Egetrázó hurrá! volt a válasz, vadul rázták nehéz kontosaikat, verdesték kis kerek pajzsaikat. A lovak idegesen prüszköltek, kapálták a földet, mintha ők is érezték volna mi következik most.
Tzimisces intett, a kürtös rövid jelzést adott le majd lomhán megindult az ék a dombhát irányába. A muszlimok csupán egy egyre növekvő porfelhőt láthattak a közeledő veszedelemből. Aztán valami csillogni kezdett a dombháton, száz és száz apró fénypont, tükrök melyek gőgösen vetekednek a Nap fényével. Majd vörös zászlócskák, tollak, sisakok. Káprázat! Mi ez? Mintha csiszolt damaszkuszi ezüsttükrök tömege lenne. És egyre közeledik. A gyaurok újjabb ördögi mesterkedése vagy mi ez. Allah légy irgalmas! És csak jön és egyre jön a néma csendben.
Ahogy elhaladtak szép csendben a testőrök vonala mellett hangos óváció fogadta őket, hatalmas fejszéikkel integettek nekik a varég zsoldosok, a papok ikonjaikkal keresztet rajzoltak az izzó levegőbe. Lengtek a szélben a kontosok, apró vörös zászlócskáikkal vidáman játszadozott a sivatagi szél.
Aztán az ék lassan ügetésbe váltott, majd vágtába és ekkor morajlás töltötte be az eget, mintha megmozdult volna a Föld korongja a négy sarkán. A szív erre a vad dübörgésre kalapált, mintha ki akarna szakadni, elrohanni. De nem lehet, a fegyelem erőssebb még a halálnál is. Legyen meg Allah akarata!
Nyílzápor kísérte a klibanariusok haladását, a lándzsások sorfalai között ugyanis ijjászok is voltak. Micsoda erő, micsoda hatalom mely ezt a szörnyűséget elengedte pusztító útjára.
Hirtelen csend lett, csak a dübörgés morajlott tompán. És aztán semmi csak ropogás, mintha egy hatalmas diótörő zúzná össze szakadozott pattogással tartalmát. Tompa puffanások, sikolyok, sérűlt, nyomorék lovak nyihogása ahogy ezek a páncélos szörnyek acélos oldalukkal szorítják, préselik össze az élő anyagot. Mint facsart narancs leve serkedt a vér kifelé a szerencsétlen testekből, melyek egyre csak gyűltek a szörnyek körül, melyek pokoli arcát láncfátyol fedte. Ördögi szemek villogása, zuhogó buzogányok és lassan szétolvad a muszlim balszárny, a menekülők rázúdulnak a még derekasan helytálló középre mely nem érti még mi történt. Aztán az ő hatukat is elkezdi korbácsolni a rémület sötét angyala. Futnak, menekülnek ész nélkül, és arat a halál, az akritoi halászik a menekülők zavaros folyamában.
Az ék megáll, bambakionjaik, mint szivacs itták be a haláltánc alatt a vért és a kék rozsdás barnára váltott, fegyvereik iszamosak a vértől és fejük még tompa, zavaros a harc révületétől. Győzelem! És a klibanophoros újjászületett!