A szíriai nap más, mint az Aranyszarv fölött tündöklő. Ez fullaszt, megfojt, éget, a homok pedig ezerszeresen veri vissza az elviselhetetlen hőséget. Dél van, lovak, emberek a végletekig kimerűltek már a hajnal óta tartó öldöklő tusában. A homok úgy issza a vért, mintha soha nem tudna betelni vele. Keresztény és muszlim vállik egyé a halálban. A bazileusz hunyorogva tekint a kalifa tábora felé ott ahol a kardforgatók és lándzsások talán kissé megszorították a mórokat. Átkozott homok, elég egy kis szél, nemszámítva a lovak kavargását és már nem is lehet semmit látni. Hirtelen azonban hírnök érkezik Romanos Kourkastól. A legény zihal, arca véres, lorikionja több helyen is cserbenhagyta ma. Theszáliában nem készítenek jó vérteket, az anyjuk keservét! És még elkérnek 1 nomismát érte!
- Szent felség, futnak, futnak a kutyák, csak meg kell lökni és szétszaladnak, az egész tábor felség!
- Úgy hiszem itt az idő Johannes! Vezesd őket!
- Ha szent felséged is jónak látja, Krisztus a mi Megváltónk nevében előre!
Tzimisces keresztet vetett, feltette sisakját, melynek láncfátyola jótékonyan takarta el arcát az izó Nap elől. Nyugodtan ügetett a kis domb mögé ahol egy hatalmas ékbe tömörűlve állt a császári tagma lovassága. Hatalmas kisázsiai legények, erőscsontú nisseai lovakon, hét rétegnyi páncéllal. Izzadtak szegények már hajnal óta az izgalomtól, a naptól, mindentől. Nem láttak semmit eddig a csatából, csupán hallották félelmetes moraját, comesük alig tudta visszatartani őket.De most itt az idő, most rajtuk a sor, rajtuk, hogy megmutassák mennyit is érnek valójában a kályhának csúfolt acélemberek.
Johannes Tzimisces kirántja spathaját és azzal inti csendre a morajló, türelmetlen lovasokat.
- Katonák! Itt állunk évszazadok óta először mióta elveszett Krisztus urunk földje a barbár hordák rohama előtt. Most itt az idő, hogy újra a szent birodalom sasai szálljanak ezen földek fölött s igazhitű rómaiak dícsérjék hangos szóval az egy igaz Istent Antiocheiatól a Vörös-tengerig! Háborítatlanúl, szabadon! Utánnam hát mind ki igaz római s kinek kedves az ősök emléke!
Egetrázó hurrá! volt a válasz, vadul rázták nehéz kontosaikat, verdesték kis kerek pajzsaikat. A lovak idegesen prüszköltek, kapálták a földet, mintha ők is érezték volna mi következik most.
Tzimisces intett, a kürtös rövid jelzést adott le majd lomhán megindult az ék a dombhát irányába. A muszlimok csupán egy egyre növekvő porfelhőt láthattak a közeledő veszedelemből. Aztán valami csillogni kezdett a dombháton, száz és száz apró fénypont, tükrök melyek gőgösen vetekednek a Nap fényével. Majd vörös zászlócskák, tollak, sisakok. Káprázat! Mi ez? Mintha csiszolt damaszkuszi ezüsttükrök tömege lenne. És egyre közeledik. A gyaurok újjabb ördögi mesterkedése vagy mi ez. Allah légy irgalmas! És csak jön és egyre jön a néma csendben.
Ahogy elhaladtak szép csendben a testőrök vonala mellett hangos óváció fogadta őket, hatalmas fejszéikkel integettek nekik a varég zsoldosok, a papok ikonjaikkal keresztet rajzoltak az izzó levegőbe. Lengtek a szélben a kontosok, apró vörös zászlócskáikkal vidáman játszadozott a sivatagi szél.
Aztán az ék lassan ügetésbe váltott, majd vágtába és ekkor morajlás töltötte be az eget, mintha megmozdult volna a Föld korongja a négy sarkán. A szív erre a vad dübörgésre kalapált, mintha ki akarna szakadni, elrohanni. De nem lehet, a fegyelem erőssebb még a halálnál is. Legyen meg Allah akarata!
Nyílzápor kísérte a klibanariusok haladását, a lándzsások sorfalai között ugyanis ijjászok is voltak. Micsoda erő, micsoda hatalom mely ezt a szörnyűséget elengedte pusztító útjára.
Hirtelen csend lett, csak a dübörgés morajlott tompán. És aztán semmi csak ropogás, mintha egy hatalmas diótörő zúzná össze szakadozott pattogással tartalmát. Tompa puffanások, sikolyok, sérűlt, nyomorék lovak nyihogása ahogy ezek a páncélos szörnyek acélos oldalukkal szorítják, préselik össze az élő anyagot. Mint facsart narancs leve serkedt a vér kifelé a szerencsétlen testekből, melyek egyre csak gyűltek a szörnyek körül, melyek pokoli arcát láncfátyol fedte. Ördögi szemek villogása, zuhogó buzogányok és lassan szétolvad a muszlim balszárny, a menekülők rázúdulnak a még derekasan helytálló középre mely nem érti még mi történt. Aztán az ő hatukat is elkezdi korbácsolni a rémület sötét angyala. Futnak, menekülnek ész nélkül, és arat a halál, az akritoi halászik a menekülők zavaros folyamában.
Az ék megáll, bambakionjaik, mint szivacs itták be a haláltánc alatt a vért és a kék rozsdás barnára váltott, fegyvereik iszamosak a vértől és fejük még tompa, zavaros a harc révületétől. Győzelem! És a klibanophoros újjászületett!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése