Waterloo Triple 7 Blonde. Avagy a söröskrigli Napoleon oldalában.

A Brasserie du Marche Belgium egyik legrégebbi sörfőzdéje. Eredete 1456 - ig nyúlik vissza. A kiérdemesült intézmény azonban mégsem erről lett híres, hiszen hasonló kifőzde akad még egy - két kalappal a világ ezen sarkában, hanem arról a seritalról, amely állítólag,erőt és bátorságot adott Wellington (ő nem a róla elnevezett gumicsizma, hanem a Vasherceg becenéven szaladgáló angol hadvezér) Boney ellen ténykedő szövetséges csapatainak a nevezetes Waterloo - i csatában! Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom! Egy tény, nem mai szokás harcikedv fokozóként a taktikai alkoholfogyasztás katonai berkekben. A becsületes belgák azt tartják róla, csupa vitamin, még a napi vízszükségletet is pótolja! Nos annyit nem ittam, hogy ezt ellenőrizzem, így hát lelkük rajta. De térjünk a nedűre! A Waterloo cégér alatt létező italocska két változatban fogyasztható. Egy világos, 7,5 fokos kivitelben és egy erősebb 8,5 fokos dupla - sötét változatban. Mindkettő két fajta kiszerelésben szerezhető be, 33 cl - es, illetve 75 cl - es üvegcsékben. Én, hosszas meditálás, tanakodás és jelentőségteljes hümmögés után a szőkére kacsintottam. Az üveg, köpcös kis jószág, vidáman somolygott le rám a polcról, akár a jámbor Heribáld. A címke stílusos, Lady Elizabeth Butler ismert festményéről kiragadott pillanatot ábrázolja, a Royal Scots Greys dragonyosezred rohamával. A vágtázó skótok bal oldalán a Quite a strong beer felirat díszeleg, mintha a feltüntetett alkoholfok nem volna elég intő jel önmagában a gyanútlan fogyasztónak. No de elég a műértésből, le a jellegtelen kupakkal s nyakára az anyagnak! A pohárban felhős aranyszínben terül el a sör, a széleken egy gyorsan fogyó habkoronát hagyva maga után. Illata kellemes, árpamalátát idéz. Első kortyantásra csípős, pezsgő érzés tölti be a szánkat. Ezt egy gyümölcsös utóíz kísér (ne kérdezzétek, hogy milyen, mert nem tudtam beazonosítani; tény az, hogy valami üde dolog volt benne, enyhén kesernyés. Az ízek játékát a kortyolgatás előrehaladtával a lassan beálló jóleső ellazulás váltja fel. No ezen a ponton dönti el az ember, hogy megiszik - e még egyet,s ezzel hatalmas lyukat vág, nem a kádba, hanem a büdzsébe, vagy megmarad a műélvezet maradandó emlékével. Én az utóbbit választottam, anyagi és egyéb családi okokból. Döntsétek el ti, hogy mit tesztek, egy a lényeg, terhesen vagy bicskázáshoz ne fogyasszátok, vezetés közben még annyira sem, s ha lehet nyolc fokra hűtsétek be a nedűt, mert úgy a jó! Az üveget a kukába, hacsak nem öl a gyűjtőszenvedély s vigyázat, csalóka!

Incipit

Szép hajnal volt. A Szellő fenyői felől bíborvörös sávban ömlött el a fény a csíki határban. Harmat gyöngycseppjén csillant először, majd hanyatt vágódott az utca tócsáinak jégpáncélján, felszökött a kis templom bádogkeresztjére s ezer sugárban terült szét a dombokon, hegyeken. Valahonnan messziről ébredő kakasok álmos kórusa jelezte az új nap kezdetét.
Nehezen nyílt az öreg ajtó, éles reccsenéssel törött szét a sarkaira rátelepedett kora tavaszi jégbilincs. Kilépett a pitvarba, tagjait nyújtóztatva, ingben gatyában ment a kút vályújához, betörte a jeget, majd bőven vett a hideg vízből, hogy elűzze az éjszaka kábultságát fejéből. Jól esett a víz,kellemesen bizsergette végig testét a reggeli hideg, . Nagy nap volt a mai! Itt volt az ideje világot látni, odahagyni a régi megszokottságot s elmenni messze oda ahol még a madár sem jár.
Kisebb korában meséltek téli estéken, aratás pihenőjében a világlátott öregek csodákról, olyan vidékekről ahol sárkányok élnek a sziklák között, kutyafejű emberek isszák a szerencsétlen foglyaik vérét, füstölög s lángot szór a hegy. Talán a pokol bejárata van ott, messze délen. Akkora halak úszkálnak a tengerben, hogy nyugodtan lenyelnék a somlyói barátok templomát is harangostól mindenestől. Városokról is meséltek, melyeknek falaik voltak, templomaik csarnokába befért volna az egész falu. Volt aki még a királyt is látta, amint maga mentette ki vitézét a zajló folyóból. Sokat tudtak az öregek, talán lódítottak is néha, de ő azért látni akarta a sok csodát, főképp miután Somlyón olvasott is hasonlókról egy régi festett könyvből. Latinul tudott, a németet törte. Ezt a brassói szászoktól próbálta ellesni, míg apjával járogatott faneművel piacozni. Tavaly már ott is nekiláttak falakat hányni, mert be – be nézeget a szorosokon a török s akkor biza felszaladt a veres kakas még a szászok kőházaira is. Ilyen törökfélét maga is látott egyszer a brassói piacon, láncra verve, mocskosan, beretvált feje búbján kontya kibomolva szomorúan lógott. Azt mondták, hogy a vajda ejtette foglyul, mikor Havaselvén vagdalkozott, aztán a szászoknak adta, csináljanak vele, amit akarnak. Azok meg a vásárban mutogatták.
Járt a hegyekben, Moldovában, juhokért, de ott is csak maguk fajta magyarokkal meg mindenféle oláhokkal találkozott. Azok furcsa emberek, másképp tisztelik az Istent s a szentjeik is másak. Az itteniek vidámak, azok meg mind csak szomorkodnak vagy haragosan néznek az emberfiára nagy aranyos glóriájuk alól. Errefelé is kerül az oláhokból egy - kettő, jobbára pásztorok, de a székkapitány nem engedi be őket a falvakba csak vásárnapokon, ne bomlasszák a katonanépet.
Szóval látott már eleget, de még nagy ez a világ s sok a csoda, az apja a bolgároknál, de Boszniában is járt haddal, látta Budát, két éve hadakozott a velencés taljánokkal s a csehekkel is Prága alatt. Az lehet csodás város, sok templommal, fényes tornyokkal, univerzitással!
S most elmehet ő is, az apja nem hadba küldi, hanem tanulni messze Budára, mert azt mondták a páterek, hogy bár ereje sem megvetendő, de mégiscsak az eszét kellene csiszolgatni, mert verekedős ember akad errefelé elég, de studiózus, mint a fehér holló. Pénz került, mert Albert uram, kétszáz arannyal, meg egy kontyos fejjel tette rövidebbé Boszniában az egyik török agát tavaly nyáron. Hozott prémes köntösöket, cifra szőnyeget a feleségének, meg két lányának s egy karbunkulusokkal ékes szablyát fiának. Ette is a fene az egész középső Csíkot, mikor híre ment a kincses Albertnek. Folyt a pletyka, volt vénasszony, aki szerint a tusnádi kénes gödrökbe lakó ördögökkel cimborált s onnan a pénz. Szó, ami szó, Albert úr nem szórta el a pénzt az ivóban, hanem fiára költötte, mert ésszel nagyobb ember lehetsz, mint karddal egyedül, s ha a kettő együtt van, na, akkor az aztán az Isten áldása!
A család többi tagja is lassan felébredt, József apó szította a tüzet, Margit anyó valami régi imádságot mormolt az ágy szélén üldögélve. Nem sokat tudott tenni mióta három évvel ezelőtt teljesen megvakult. Erzsébet asszony rántotta a csirkét s a két leányka ott serénykedett vele együtt, hogy az úrfi utolsó itthoni reggelije emlékezetes legyen.
Albert úr nem volt a házban, a lovakkal bíbelődött, maga is elkíséri majd fiát az úton Kolozsvárig. János, a legény, látta, hogy ura ma valahogy más, mint szokott lenni. A gőgös, magabiztos hang ma egy kicsit másképp szólt. Lágyabb volt. Reszkető kézzel igazította a zablát, sokáig matatott a nyereggel, hogy jó ülés essen a fiának. Engedje, ne engedje? Mi lesz azzal a gyermekkel Budán, cifra asszonyok kezére kerül, inni kezd, mulatságokra veri el a pénzt. Ne adj Isten, leszúrják egy sikátorban s megcsúfolják!
Csupa aggodalom s bánat! Két leány marad itthon, két öreg szülő, de a fiú hátha megcsinálja a szerencséjét! Adná az ég, hogy immár igazi úr is kerüljön ki a családból. Királyi testőrző már volt nem egy, de magister az még sosem! Habár nem lehetne a fiú harcos magister, ha egyáltalán van olyan szerzet. Egyszeriben pennát s kardot is forgatna az Úristen s a király úr dicsőségére!
Ilyen s efféle gondolatok jártak Albert úr fejében, miközben felszerszámozta a lovakat, majd a tisztaszobából kihozatta a nagy faragott ládát s behívatta a fiát. A két idősebb férfi lassan, néma szertartással öltöztette be a fiút édesanyja segítségével. Először a fehér vászon inget adták rá, majd a gyapjú berhét kötötte fel
Albert úrfi. A vászon ing fölé a sűrű szövésű páncéling került, melyet még József apó viselt Nápolynál, azt pedig a vörös köntös takarta el. A köntöst veretes öv fogta össze, lábára sárga csizma került. József apó lecsatolta saját csizmájáról a sarkantyúkat s azt unokájáéra kötötte. Végül Albert úr felkötötte fia oldalára, a kis tőrt és átadta egyenes kardját: " Vedd fiam ezt a pengét, engem cserben soha nem hagyott, s ha megbecsülöd téged sem fog. Ez a te életed, mert a betű megvéd az elme rontásaitól, de ez az acél eltéríti a gonoszok szándékát. Vigyázz rá, mert, ha ez elvész, vele vész a becsületed is. "
A férfiak befelé sírnak, de most senki nem állta meg, hogy büszkeség ide vagy oda, egy könnyet ne ejtsen. Nagy szusszanásokkal, krákogással leplezték percnyi gyengeségüket.
A reggeli rövid volt és csendben kelt el. A lányok fejüket leszegve, dacosan a tányérjukat nézték, anyjuk és nagyanyjuk, könnyeivel sózta az ételt. A két öreg evett némán, József apó néha nagyokat szusszant, majd mint a tetten ért kisgyerek zavarában még hevesebben falta az ételt. Albert úrfi piros volt. Szeme viszont ragyogott, gyorsan evett, noha máskor soha nem volt reggel étvágya. Érezte, hogy hamarosan valami nagy kezdődik!

Vide cor meum

Meleg volt! Dél. Dombok, melyeket nem borít sem fa sem bokor! Izzó katlan a völgyek öle, nincs forrás mely hűsítené a zarándok ínyét. Néha meglódul a levegő és a feltámadó forró szél nyúlánk spirálban játszik a homokkal, száradt kóróval, halott élet maradékával! De most olyan jól esik ülni! Csak üldögélni, elnézni Nyugat felé ahol a távolban felsejlik a Szenvedés Hegye, öreg fáival! A Kedron völgye és mögötte a Város! Talán még nem tudnak semmit a vereségről!? Talán!? A szenvedés három napjáról! Tikkasztó hőség, szomjúság, éhség, minden nyomorúság ami rászakadhatott a keresztényekre! S mindez tetőzve végtelen emberi ostobasággal! Gőggel! A harmadik napon pedig vér és halál és hőség! Lemészárolt templomosok, johanniták, fejek halmokban! De olyan távoli ez most! Zsong a fej, zúg, lüktet a vénákban a vér! Elkezd sajogni a kar, felszakad a seb. Lassan elmúlik az izgalom jótékony mákonya. Most csak csend van. Síri csend, mint ezer éve azon a Pénteken!
Nem szabad ilyenkor gondolkodni! Fáj minden kis értelemvillanás, de megállítani nem lehet! Az ész utat tör magának! Emlékezni kell, rendezgetni! Dönteni, ha már életben hagyta az Irgalom!
Szombat volt mikor először meglátta Jeruzsálemet! Jaffában szált ki egy velencei gályából, Ramlán át jutott el a városhoz. Porosan, mocskosan, éhesen. Nyomta a honvágy, zúgott a feje a sok félelmes csodától amit idáig jövet hallott és látott! A tenger rázta, émelygett, imádkozott félelmében, nehogy a vizek vadjai elnyeljék, mielőtt még elérné célját. A velencei matrózok nevették, gúnyolták a zarándokot és ő tűrte, mert erős esküt tett Szent Lászlónak Váradon, hogy minden dühét a pogányok ellen fordítja! Aztán megérkezett! A Jaffa - i kapun jutott be. Lehúzta saruit és mezítláb, lovát kantáron vezetve elindult a Koponyák hegyére, hogy imádja Megváltóját ott, hol Ő vérét ontotta bűneiért! Étlen, szomjan imádkozta át az éjszakát, mély áhítatba merülve! Aztán csatlakozott a templomosok rendjéhez, mint confrére! Délre vitt az útja, karavánokat fosztogatott a hit nevében, Krisztusért, vakon és boldogan! A Rend hatalmas volt, és nemsokára nyilvánvaló lett, hogy egyedül ők, Krisztus Szegény Lovagjai gondolják komolyan a Szentföld felszabadítását a szaracénok uralma alól! Mindenki más üzérkedik, meghajol, próbálja megtartani azt a keveset vagy éppen sokat amit kihasított a szaracén tengerből.
Raynald úr félelmetesen kegyetlen volt, de örök szálkaként döfte Szaladin vasmarkát, mely majd összeroppantotta a frankok kis államait. Végighajózta vele a Vörös - Tengert, majdnem eljutott Mekkába is egy vakmerő kaland során! Aztán meghalt a király! Leprája leterítette. Törékeny testében hatalmas lélek lakott! Lovag volt! Útóda Guy és felesége Sybilla fölött átcsaptak a hullámok!
Azon a napon is, amikor elindultak pontosan így tűzött a Nap. Ló és lovasa egyaránt szenvedett. Se víz se élelem! Három napig! Harc, dübörgés, kétségbeesett rohamok a szaracén gyűrű ellen, de az élőhalottakon már csak a csoda segíthetett volna. De a megváltás nem jött. Csak a szégyenletes halál meresztgette agyarait a nyomorultak felé. Félholtan esett fogságba rendtársaival együtt. Homályos onnantól minden! Csak az éjszakák csontrepesztő hideg csöndjére emlékszik, melyet csak a haldoklók és a halálra készülő testvérek el - el haló zsolozsmázása tört meg! Többségük nem tért át muszlimnak! Inkább haltak mártírhalált! Odaadtak mindent amijük volt még, a puszta életet, a megtört testet mely már csak áldozatnak volt jó. Őt halottnak néztek és otthagyták, ájulásban heverni! Visszavonszolta magát Turan óázisához. Vizet vett magához és ott a pálmafák tövében álomba merült. Fenyőillatot és friss kenyér ízét érezte! Ott volt egy kis ház előtt, anyja karjaiban! Felugrott és kirohant a zöldellő vetésekhez, melynek pipacsai szelíden bólogattak feléje. Tépdeste őket, gázolt a vetésben. Zöld, kék, fehér bárányfelhők, aranyló sugarak! Simogató, jóleső meleg, nyár valahol Erdőelvén. Egy kis kolostor harangjának hangja! Fekete ruhás, testes bencés atyák, dorgáló szavai: Rosszul deklinálsz Albertus!!! A sátán ült ismég arra a vastag nyakadra, hogy csak a vitézkedésen jár az eszed s egyéb haszontalanságokkal pazarlod az időt! Rosszul deklinálok! Valóban! Mondták már Türoszban is nekem! Deklináció és algebra! Egy poros oázisban, élet és halál vékonyka küszöbén! Aztán falakkal körülvett városok, Esztergom, Székesfehérvár. A király. Géza. Milyen furcsa szeme volt! Egészen sötétbarna! Valami lebilincselő volt benne! Harc a rómaiak ellen a Dunánál! Dénes ispán rohama Zimonynál! Rám nevet az öreg, nagy, sebhelyes arcával. Hová akarsz te menni fiú? A Szentföldre?! Van itt is elég pogány akit apríthatsz Krisztusért, nem kell ahhoz olyan messze bújdosni!
Zára és egy piszkos hajófenék! Síró anyám! Immár több, mint húsz éve! Anyám még él, talán meg sem ismerne, így ősz fejjel! Haza kellene menni! Haza? Hová? Miért? Itt nem maradhatok! Már nem köt semmi ide! Ami volt meghalt! Örökre! Nincs egy darab földem amin megvethetném a lábam. Soha nem is volt, nem akartam, nem szereztem! Zarándok voltam! Most már megtérhetek! Talán még kapok egy darab friss kenyeret abban a fenyőillatú kis házban?!
Elindult! Akkon felé, a tengerpartra, szakadt, poros, vérfoltos köpenyben, egy kardra támaszkodva. Otthagyta a Szentföldet, harcoljon érte más, ontson vért az igaz hitért, keserítse Krisztus szívét! Ő már nem véd többet fegyverrel hitet!
A hajó fedélzetéről még egyszer visszanézet, a felkelő nap irányába, mely véres fátyolt eresztett le a ritkás felhők közül ezen a hajnalon. Keresztet vetett meghalt testvérei emlékére, majd mélyet lélegzett a tengeri levegőből és nekifeszítette testét a kis bárkával együtt a hullámoknak!

Karácsony és a Leuthen - i korál

Hópelyhek szállingóznak. Némelyik fennakad egy faágon, melyek csupaszon meredeznek a megváltozott világba. Reggel még köd volt, sár mindenütt, a kocsink tengelyig süllyedt a vendégmarasztaló időben. Gyalutól azonban szánra kellett váltani. Lovagolni még mindig nem tudok a lábseb miatt. Laurenzini doktor igencsak aggódik nehogy üszkösödés legyen a vége. Mondtam is neki, Ne félj öreg csataló, a rézgarast nem eszi a rozsda! Kárúly, a puccerek gyöngye, már Debrecen óta, nem csinál egyebet csak nyűgöl, férfiúhoz nem illő módon. Hogy nem lehetne-e valahogyan nagyságos ezredes úr kicsit es gyorsabban haladni? Fene a pofádba, te bivaly, mondom neki a minap, csak úgy kedvesen, eddig kibírtad, hát most emészt meg a bánat!? De tudom én mi a baja, őkelmének! Falubélijei hamarább találnak hazaérni, s mesélnek majd az asszonynak őkelme Sziléziában viselt dolgairól, s akkor majd zengeni fog a hadd-el-haddtól egész Csicsó s Szent Tamás!
Néha elővesz a sebláz mely már két hete játszik ördögi játékot érzékeimmel s türelmemmel. Flastromot tesznek rá, mintha gyógyulna, de csakhamar megnyílik. A doktor azt mondja az utazás az oka, Morvában kellet volna maradni a seregnél, nem hazaindulni árkon-bokron át. De hát a fene tudott ott maradni! A sereg Leuthen óta összeomlott, mint egy halódó koldus vergődte át magát a Cseh-hegyeken, több sebből vérezve. Daun marsall s Károly herceg, egymás haját tépték, a burkus Friderik meg a nyomukba mindenütt. Azért az is igaz, hogy Nádasdy uramék jól az orrára koppintottak visszavonulás közben, de mindez csöpp a vereség hömpölygő Ócéánjában.
A halottak s sebesültek számát még nincs módunk tudni, csupán kósza hírek keringnek, dögevő madarak módjára, s beszélnek tízezrekről! Magasságos Ég, pedig bizony kétszeres volt fölényünk, de a burkus boszorkányos ügyességgel kanyarította regimentjeit az oldalunkba! Túl hosszú volt a vonalunk, négy osztrák mértföld! Mikor meghallottuk, hogy a balszárnyunkon rajta ütött Fridericus, egy órába tellett mire átmeneteltünk a hóban sárban, ezredestől, mindenestől megállítani a futók árját. De akkoron már régen késő volt! Nádasdy uram szervezte az utóvédet, hogy bár órára, de megtartóztassuk az előrenyomulást. Oda is kiáltottam a legényeknek, mert láttam, hogy cseppet megilletődtek a tengernyi kék uniformisba bújt hiéna láttán, hogy nosza fiúk, ha kedves a magyar becsület, úgy megálljatok, mint a parancsolat, vagy ha nem, hát az én kardomnak lapja fog a hátatokon táncolni. S lám már hegyezték is magukat! Nosza, akkor nóta fiúk, nóta, de most a muskéta ropogása verje a rigmust a burkusok hátán! S a Feuer! ( Tűz! )commandóra olyan ropogással adott sortüzet az ezred, mintha ezer mennydörgéssel maga a Magasságbeli akart volna minket meglátogatni ott a nagy nyomorúság közepette, vérben, fagyban!
A gránátosaink, hatalmas, medvebőr kucsmáikban, félelmetes óriásoknak hatottak, mely hatást csak fokozta az alakjukat körülölelő füst s felvert földcafatok! Lassan azonban olvadozni kezdett a vonal s kényszerítve voltunk, hogy bár lépésben, de hátráljunk. Ekkoron kaptam egy golyóbist a jobb combomba. Káruly, végig mellettem lévén, egyedül vette észre a bajt, de intettem, nehogy szóljon, mert, a legények bátorsága biza megingott volna, látva ezredesük sebesülését! Azután vagy tíz német mértföldet hátráltunk míg előkerült az ezredorvos, s úgy-ahogy ellátott.
A hegyi utak Morvába s Csehország felé, tele voltak fagyott tetemekkel, lódöggel, törött kocsikkal, döglött ágyúkkal. Prágában jelentkeztem újra szolgálatra, de nem volt szükség reám a nagy sárhajigálás közben. Két éve nem voltam otthon! Karácsonykor, télen. Két hosszú éve! Voltam Sziléziába, Bécsbe, harcoltam Kolinnál, de otthoni levegőt nem szívtam csak idegen csataterek, büdös, halálszagú levegőjét. Az ezred maradványát Putkammer viceezredesre bíztam s egy lőszeres kocsin, Probst őrnagyal, Kárulyal meg az ezredorvossal elindultunk Csíkország felé! Otthon várnak! Drága feleségem, kicsiny fiam, László, s édes jó anyám! Egyszerű tisztként indultam neki ennek az egész glóbust felforgató gigászi küzdelemnek s báróként, ezredparancsnokként térek meg. Birtok, az a kevés mit apám hagyott hátra, már nem elég, pénz vajmi kevés arra is, hogy tisztességgel szolgáljam királynőnket, aki a legkivállóbb koronás fő száz év óta ki Szent István trónusára ülhetett. Az apja is jeles ember volt, de ő felülmúlja. Hatalmas ereje vagyon annak az asszonynak, akárcsak drága nőmnek, ki évek óta egyedül vesződik a gazdasággal, millijom bajjal. Levelei panaszosak, de tele vannak kívánsággal, sóvárgással utánam, s férjfiú legyen ki ellen tud állani egy epekedő nő hívásának! De végre mehetek, s ha a lábamat Kolozsváron hagyom akkor is Szenteste magam leszek az ajándék a Jézuskától! Családdal lenni, ünnepelni csendben, énekelve, s hallgatni ahogy a tűzifa ropog a kályhába s nem az ágyúk zengik a hálaadó éneket a Kisded jászolánál! Mennyire gyötört a vágy az otthon iránt, családom iránt. Életemet, ha féltettem, hát őértük féltettem! Be szeretnék már idős lenni, mint az öreg Ábris bácsi Alszegen, meséket mondani az unokáknak s a falu aprajának - nagyjának. Messzi vidékekről, Bécsről, a burkus királyról, hajaj s még ezernyi másról! Ó a mesék téli estéken! S a dalok, a karácsonyi dalok! Ó mennyivel szebbek, a mi dalaink, mint azok amiket nagy katedrálisokba zengenek mindenféle népek!Igazabbak! A ferences barátok kórusa éjfélkor, Somlyón, míg kisdiák voltam, mily csodálatos volt, s hányszor a fülembe csengett későbben is. Álmomban, s most is míg rázkódok egy oláh szánon, Kolozsvár felé, sebem néha nyilal egyet-egyet, de az otthon közelsége feledtet minden gyötrelmet. Csak már látnám a Hargita csúcsát, hófedte lejtőit, fenyőit melyek mind fehér bundába öltöztek eddig Karácsony nevében! De mintha már látszanának Kolozsvár bástyái, villogó fényecskék a távolban! Innen már csak pár nap jó szánúton hazáig! Csíksomlyói Szűz segíts egy szegény úton lévő székely bakát minél előbb haza családjához baj s veszedelem nélkül!
Egy szán lassított Szenteste, éjfél után egy kis székely ház előtt. Csikorgott a csizma alatt a hó, amint az utas leszállt az útialkamatosságról s bicegve megindult a kapu felé. Nagy, prémes köpenyét s szalagos tricorn kalapját belepte a zúzmara, mint a havasok öregapja, szakállasan, hosszú hajjal, jégcsapokkal ékesítve, bot helyett kardjára támaszkodva, de megérkezett, legszebb ajándékként a Jézuskától!

Tarantella del gargano

Nápoly. A siesta órái. Perzselő meleg uralkodik a kihalt utcákon. Egyedül az alkirályi palota márványa hűsíti jótékonyan a hőségtől szétpattanni akaró ereket. Fejem kábult, gyomrom még mindig émelyeg. A La real jól összerázott. Amúgy is gyűlölöm a tengeri utazást s az utolsó éjszaka különösen kínos volt.
A szolgák, inasok mind alszanak, nem illendő zavarni ilyenkor őket. Minek is hiszen ismerős már úgyis a palota, bár régóta nem jártam itt.
A nagy dolgozószoba falán néhány Zurbarán, egy-két Pacheco és egy igen sikerült Tiziano másolat. Don Raffaelnek mégiscsak van némi ízlése. Antik maradványok, egy Cézár fej. Egy kopott világtérkép hirdeti a Spanyol birodalom dícsőségét. Beleroskadni egy karszékbe és aludni pár órát míg, végre élni kezd a város.
Mire felébredek a Maschio Angioino bástyái megnyúlt árnyékot vetnek az utcákra, a víz az arany ezernyi árnyalatában veri vissza a lemenő Nap dícsőségét. Naplemente a tenger partján. Gyors fürdés, némi illatszer, mely nem divat Madridban, de én kedvelem, Juan megigazítja a szakállamat, magamra öltöm a fekete bársonyt,köpenyt, egy egyszerűbb kardot és irány az est. Csak én és Juan. Sem ló, sem grandezza, nincs hajlongás, álnok mosoly, ágyúdörgés, csak az este, a kaland lüktetése. Ó Uram mennyire vágytam már erre a telt , vérbő világra, a nehéz szicíliai borokra, a hadonászó, heves vérű olaszokra. Ó Nápoly, boldog Nápoly! Itt vagyok én, és csak a tiéd. Egy éjszakára csak, de a tiéd!
Kavargó nép mindenfelé, a könnyed esti szellő tengeri levegőt lop be a szűk utcákba és a tarantella lüktető ritmusát teríti szét. Táncol a város, magával sodor. Tengerészkocsmák, hol hirtelen kezű tengerészek, mesélnek India kincseiről, az Újvilág csodáiról, tengeri szörnyekről melyek hajókat nyelnek el az Equatoron túl. Mesés világ. Mennyire más, mint Madrid, a birodalom kemény, fiatal feje.
A bortól lüktetni kezd a vér, felkorbácsolja a vágyakat a férfiban, a nedvek boszorkányos táncokat lejtenek, menni kell, ki az utcára, tovább, míg nem jön a hajnal.
A kapualjakban árnyak bújnak meg, szerelmes párok, üzérkedők, csempészek, koldusok, tolvajok. Penge villan, talán párbaj vagy rablás! Sikoly töri meg a fenyegető csendet és Santiago lovagja előrelendül, halkan szisszen a toledói acél s már el is terül a földön az erőszaktevő egy utolsót jajdulva. Halk elrebegett grazie és egy szempár melynek azúrkékje rabul ejt, elsodor. Megráz, mintha villám sújtott volna, állok és csak bámulok.
Az éjszaka most már nem mese, hanem mítosz, égi és földi szférák találkozása. Test selyme, csókok bársonya, ölelés mely a boldogság tűnő reményét csillantja fel.
Közeledik a hajnal. Vörös csík fut végig a keleti égen, Apolló készül szekerét végighajtani a végtelen boltozaton. Most látom csak, hogy a pufók Ámor mily hamiskásan mosolyogva tekint le ránk a flandriai kárpitról. Örvend a kis pogány, újra győzedelmeskedett két halandó fölött. Mellettem piheg Ő akire vágytam Flandria sarában, sebektől vérezve a Pireneusok csúcsai között, dideregve és félve, szolgálva magányosan, becsületből. Nem merek mozdulni, zavarni álmát, inkább bűvölve nézem ahogy ajkai körül bearanyozza a hajnali napfény a pihéket. Világosbarna haja most lángol a beömlő fényben. Olyan, mint Vénusz, Botticelli mester képén, telt, kerek, ébredő nőiességének pompájában. Hány éves lehet? Talán tizennyolc, semmiképp sem lehet több! Én meg lassan, harmincöt. De micsoda erő szunnyad még bennem Ó Uram, konkvisztádorok vére! De most mégis gyengének érzem magam. Talán megadtam magamat valaminek ami ellen azt hittem lehet küzdeni. Mert eddig legyőztem mindent, félelmet, undort. De legyőzött a kis Vénusz, nem karddal, nem szóval hanem szemének azúrjával, csókjának bársonyával. Mit mondhatnék még, csak egy régi olasz költő szava jut eszembe, Cino da Pistoia azt hiszem, kinek ez talán utolsó szonettje volt:

Nel man vostre, o dolce mia donna,
Raccomando mio spirito che muore
E se ne va si dolente, che Amore
Lo mira con pieta che l'manda via...

( Ó, én édes asszonyom, néked
Ajánlom hódoló lekem, mely
oly fájdalommal rebben el, hogy maga
a szerelem is - mely elűzte - szánalommal nézi... )

Lassan kinyitja szemeit, rám néz, s ekkor belémhasít a döbbenet, mennem kell! Vége az álomnak. El innen, hív a kötelesség, a parancs, melynek alján ott áll a félelmetes Io el Rey ( Én a király ). Kiszakítom magam az ölelésből, szinte menekülök, ruha, kard kabát, köpeny, kalap. Begyakorolt mozdulatok. Ő felugrik, húz vissza, nem lehet, menni kell.
- A nevedet mond legalább, hogy emlékezni tudjak rád lovag, ne vedd el az emléket, ki vagy te, mi vagy te!
- Senki kis virágszál, jobb így, ha nem tudod, látod, most is rohanni kell, nehéz lenne ez neked, engem hív a négy égtáj, szerteszakít a parancs, szolga vagyok magam is, hatalmas erők dobálnak mindenfelé, de grazie neked mindenért, grazie. Emlékezem rád, örökké!
Don Francisco Perez de Talavera, az új alkirály ugyanolyan nehéz fejjel fordult ki a kis kapun, mint ahogyan partra szállt, de szíve, lelke szabad volt, mint még soha. Boldog volt! Mosolygott és a tarantellát dúdolta, mit az este hallott. A kora reggeli nap pedig jóságos atyaként szórta szét ajándékait az ébredő Nápoly fölött!

Vágtázó andalúziai, pénz, érték

Furcsa dolgok történnek velem az utóbbi időben! Egyszerre csodás és félelmetes. Gyomorba rúgnak,majd valami hihetetlen történik, egyszerre elmúlik a rugás fájdalma, és erőssebbnek érzem magam, mint valaha. Másképp ülök a széken, másképp iszom a sörömet, másképp tréfálkozom. A templomot melyet felépítettem egy hamis bálvány köré nem rázta meg erőtlenségének ténye. Pőre volt, és semmi sem történt. Szilárd volt az alap amelyre építettem, építettünk az Úrral, csak én egy hamis istenséget helyeztem belé, nem az igazit. De a bálvány halott, belévágtam lándzsámat és nem súlytott agyon, letéptem a talapzatáról és túléltem. Fényesebb lett a templom, betöltötte az Úr fénye.
Sötétség is van persze a sarkokban, itt-ott, barátaimat vérig sértem, durva vagyok velük, magam sem értem miért. Száguld velem egy fekete andalúz ló, és nem tudom merre, csak azt tudom, hogy vágtatni szeretnék, hadd sodorjon az örvény, menni, menni előre. Szeretnék adni, minnél többet, bátorságot, erőt a csüggedőknek, odahajolni a megtörthöz s azt mondani, ne félj kicsi szív velünk az Úr, övezd fel magad, ne félj, előre, ránts kardot, kiálts, mint a Fúriák, fagyjon meg az ellen vére! Soha ne add fel, visszavonulhatsz, de ne add fel, békülj ha kell, de ne hátrálj gyávaságból és semmiképp se bánts meg valakit csak azért mert gyáva vagy megmondani az igazat.
Aztán a minap egy beszélgetés közben ismét előtört belőlem egy régi félelmem. Pénzhez kötött, anyagiakhoz. Vajon vagyok-e elég értékes akkor, ha nincs pénzem, legalábbis nem dúskálok benne, nincs cége a családomnak, apám nem bankigazgató? Ostobaságnak hangzik, mert a válsz csakis egy lehet, igen, sőt! De ez nem ilyen egyszerű, mert rejtett konfliktusok lapulnak meg mögötte. Félelem valamitől. De mitől? A megaláztatástól? Nem attól nem? Miért érezném magam megalázva attól esetleg, hogy nincs annyi pénzem, mint egy másik társamnak. Pénzel mérhető az ember értéke? Nem hiszem! A pénz eszköz és értékmérő is egyben, de nem az emberek mércéje. Pénzben lehet mérni állatot, fejlettséget, egy kiló húst. Vagy talán az ember csupán ez lenne? Egy kiló hús, egy tégladarab amit, ha elkopik ki lehet cserélni? Régen azt hittem a lányokban két kategória létezik, az akit szeretek, tisztelek és az aki csak hús akinek a bájai megkísérthetnek. Én is másképp mértem hát az embert. Igen, de sohasem pénzzel. És most? Most idealista vagyok, most ésszel mérek, emberséggel. A mérce nem én vagyok, hanem az Uram, mert Ő tökéletes. Hozzá mérem magam és embertársaimat, és minnél közelebb kerül valaki Őhozzá szellemiekben, lelkiekben annál inkább ember. Hiszek a fejlődésben. Abban, hogy nincs olyan, hogy valaki hüjének születik és úgy is hal meg. Szeretem a villanásokat, amiket akkor láthatunk, amikor egy ember, akár én is, mint Sziszifosz, gurítgatjuk a sziklánkat felfele és különféle fogásokat keresünk a kövön, hogy könnyebben gördüljön. A küzdelem tetszik nekem, a harc, mert az állandó ütközésekben csíszolódhatunk, a mozdulatlanság értéktelen örök életcélként. A küzdő ember az életideálom. A küzdelem persze lelki és szellemi síkon értékes és értelmes. A pénz az anyagiak nem lehetnek életcél, lehúzzák a tekintetedet a mélység felé, oda ahonnan elindúltál a szikláddal és akkor visszagurulsz. És ebben a küzdelemben, melyben tulajdonképpen önnmagadat tolod előre, odasodródik a pénz is, hírnév is csak, mint mellékes dolog, mint fogások, eszközök, soha nem célok. A mellékesből nem szabad célt faragni, mert akkor agyonnyom a visszazuhanó szikla, tulajdonképpen elárult, kiégett önnmagad.
Hogy jön ide a család, a párkapcsolat? Egyszerűen! Ők is tolják a te kövedet, te is az övéket! És így lehet haladni. Látszik ugy-e mennyire összefüggnek a sorsok, mennyire egyformák vagyunk és mennyire egymásra vagyunk utalva a harcban!? No akkor kérdem én hol itt a pénzben mért ember aki elcserélhető, kidobható? Sehol. Elpusztult saját, hamis bálványa ütötte agyon.
Egyik kedvenc képem két szkíta íjjász ábrázol amelyek egymást védik. Párban. Nem pénzért, csak mert egymásra vannak utalva, küzdenek. Bajtársak. Én téged, te engem, ha egyikünk meginog mindketten bukunk, meghalunk.
Ez legyen hát a végszó, keressük az embert és fenébe is legyünk bátrak, próbáljuk meg, mindig újra míg a juhokból oroszlánok lesznek ( Robin Hood 2010 ).