Vágtázó andalúziai, pénz, érték

Furcsa dolgok történnek velem az utóbbi időben! Egyszerre csodás és félelmetes. Gyomorba rúgnak,majd valami hihetetlen történik, egyszerre elmúlik a rugás fájdalma, és erőssebbnek érzem magam, mint valaha. Másképp ülök a széken, másképp iszom a sörömet, másképp tréfálkozom. A templomot melyet felépítettem egy hamis bálvány köré nem rázta meg erőtlenségének ténye. Pőre volt, és semmi sem történt. Szilárd volt az alap amelyre építettem, építettünk az Úrral, csak én egy hamis istenséget helyeztem belé, nem az igazit. De a bálvány halott, belévágtam lándzsámat és nem súlytott agyon, letéptem a talapzatáról és túléltem. Fényesebb lett a templom, betöltötte az Úr fénye.
Sötétség is van persze a sarkokban, itt-ott, barátaimat vérig sértem, durva vagyok velük, magam sem értem miért. Száguld velem egy fekete andalúz ló, és nem tudom merre, csak azt tudom, hogy vágtatni szeretnék, hadd sodorjon az örvény, menni, menni előre. Szeretnék adni, minnél többet, bátorságot, erőt a csüggedőknek, odahajolni a megtörthöz s azt mondani, ne félj kicsi szív velünk az Úr, övezd fel magad, ne félj, előre, ránts kardot, kiálts, mint a Fúriák, fagyjon meg az ellen vére! Soha ne add fel, visszavonulhatsz, de ne add fel, békülj ha kell, de ne hátrálj gyávaságból és semmiképp se bánts meg valakit csak azért mert gyáva vagy megmondani az igazat.
Aztán a minap egy beszélgetés közben ismét előtört belőlem egy régi félelmem. Pénzhez kötött, anyagiakhoz. Vajon vagyok-e elég értékes akkor, ha nincs pénzem, legalábbis nem dúskálok benne, nincs cége a családomnak, apám nem bankigazgató? Ostobaságnak hangzik, mert a válsz csakis egy lehet, igen, sőt! De ez nem ilyen egyszerű, mert rejtett konfliktusok lapulnak meg mögötte. Félelem valamitől. De mitől? A megaláztatástól? Nem attól nem? Miért érezném magam megalázva attól esetleg, hogy nincs annyi pénzem, mint egy másik társamnak. Pénzel mérhető az ember értéke? Nem hiszem! A pénz eszköz és értékmérő is egyben, de nem az emberek mércéje. Pénzben lehet mérni állatot, fejlettséget, egy kiló húst. Vagy talán az ember csupán ez lenne? Egy kiló hús, egy tégladarab amit, ha elkopik ki lehet cserélni? Régen azt hittem a lányokban két kategória létezik, az akit szeretek, tisztelek és az aki csak hús akinek a bájai megkísérthetnek. Én is másképp mértem hát az embert. Igen, de sohasem pénzzel. És most? Most idealista vagyok, most ésszel mérek, emberséggel. A mérce nem én vagyok, hanem az Uram, mert Ő tökéletes. Hozzá mérem magam és embertársaimat, és minnél közelebb kerül valaki Őhozzá szellemiekben, lelkiekben annál inkább ember. Hiszek a fejlődésben. Abban, hogy nincs olyan, hogy valaki hüjének születik és úgy is hal meg. Szeretem a villanásokat, amiket akkor láthatunk, amikor egy ember, akár én is, mint Sziszifosz, gurítgatjuk a sziklánkat felfele és különféle fogásokat keresünk a kövön, hogy könnyebben gördüljön. A küzdelem tetszik nekem, a harc, mert az állandó ütközésekben csíszolódhatunk, a mozdulatlanság értéktelen örök életcélként. A küzdő ember az életideálom. A küzdelem persze lelki és szellemi síkon értékes és értelmes. A pénz az anyagiak nem lehetnek életcél, lehúzzák a tekintetedet a mélység felé, oda ahonnan elindúltál a szikláddal és akkor visszagurulsz. És ebben a küzdelemben, melyben tulajdonképpen önnmagadat tolod előre, odasodródik a pénz is, hírnév is csak, mint mellékes dolog, mint fogások, eszközök, soha nem célok. A mellékesből nem szabad célt faragni, mert akkor agyonnyom a visszazuhanó szikla, tulajdonképpen elárult, kiégett önnmagad.
Hogy jön ide a család, a párkapcsolat? Egyszerűen! Ők is tolják a te kövedet, te is az övéket! És így lehet haladni. Látszik ugy-e mennyire összefüggnek a sorsok, mennyire egyformák vagyunk és mennyire egymásra vagyunk utalva a harcban!? No akkor kérdem én hol itt a pénzben mért ember aki elcserélhető, kidobható? Sehol. Elpusztult saját, hamis bálványa ütötte agyon.
Egyik kedvenc képem két szkíta íjjász ábrázol amelyek egymást védik. Párban. Nem pénzért, csak mert egymásra vannak utalva, küzdenek. Bajtársak. Én téged, te engem, ha egyikünk meginog mindketten bukunk, meghalunk.
Ez legyen hát a végszó, keressük az embert és fenébe is legyünk bátrak, próbáljuk meg, mindig újra míg a juhokból oroszlánok lesznek ( Robin Hood 2010 ).