Géppuskák az első világháborúban

 

Ha hihetünk az anekdotáknak a fegyverzettörténet egyik legjelentősebb találmánya egy találkozásnak köszönhető. A sikeres és elismert amerikai feltaláló, Hiram Maxim, 1882-ben Bécsben találkozott egy észak-amerikai honfitársával, aki azt tanácsolta neki, hogy hagyjon fel a kémiai és elektromossági tárgyú kutatásaival, s ha nagyon sok pénzt akar keresni találjon fel valamit, amivel az európaiak sokkal hatékonyabban tudják átvágni egymás torkát. Maxim megfogadta a tanácsot és kifejlesztette a vízhűtéses géppuskát, melynek működési elve a későbbiekben fegyvertervezők egész sorát ihlette meg.

 
Hiram Maxim a találmányával. 

A valóság azonban sokkal prózaibb ennél. Maxim gyermekkori élményeire és saját elmondása szerint apja hasonló jellegű kísérleteire alapozva rájött, hogy a lövedék elsütéséből származó hátralökő erő bőségesen elég ahhoz, hogy a fegyver zárszerkezetét működtesse ezzel kiküszöbölve a korábbi sorozatlövő fegyvereknél elengedhetetlen emberi meghajtóerő használatát. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az első töltény elsütése során felszabaduló és gyorsan táguló lőporgázak hátrafelé tolták a csővel együtt a zárszerkezetet, majd a cső mozgása egy bizonyos táv megtétele után megszűnt és az üres töltényhüvely kivetődött a fegyver szerkezetéből. Eközben a zárszerkezet folyatta útját hátrafelé, majd megállt és a visszafele úton egy új töltényt tolt be a hevederből a csőbe, amelyet egy speciális emelőszerkezet tolt a csőfar elé. A reteszelés után az elsütőszerkezet ismételten elsütötte a fegyvert. A folyamat mindaddig megismétlődött,  amíg a lövész elhúzva tartotta a billentyűt vagy a lőszer el nem fogyott. Ezt nevezik automata működési elvnek. Ezt a látszólag végtelen ciklust nemcsak a lőszerhiány állíthatta meg, hanem legrosszabb esetben a cső túlhevülése, vagy a szerkezet elakadása.

A korai géppuskák lőszerrel való ellátását vászonhevederes megoldással biztosították. Ez olcsó volt a nedvesség azonban deformálhatta a vászonszalagot, amely elmozgatta a lőszert és így elakadást idézhetett elő az adogatásnál. A probléma kiküszöbölésére már az első világháború idején megjelentek a fém szekrénytárak és később a fémtagokból álló hevederek.

 

Egy Maxim rendszerű géppuska szerkezete. A jobb felső sarokban egy korai sorozatlövő fegyver látható.

 

A cső túlmelegedése mind a mai napig komoly problémát jelent minden automata lőfegyvernél. Esetünkben úgy próbáltak orvosolni a problémát, hogy egy víztartályt alakítottak ki a géppuska csöve köré. Ez rengeteg vizet igényelt, amelyet harci helyzetben nem mindig lehetett biztosítani, így sokszor megtörtént, hogy a világháború különböző frontjain harcoló géppuskások saját vizeletükkel hűtötték le a túlhevült harceszközt. A jövő megoldása azonban a léghűtés volt. Ez azt jelentette, hogy a cső köré furatos acélköpenyt vontak így a levegő szabadon áramolhatott, lehűtve ezzel a fegyvert.

 Az új  fegyvert Maxim először a Brit Birodalomnak ajánlotta fel, de hatékonysága ellenére erős kétkedéssel fogadták, sőt olyan tisztek is akadtak, akik egyszerűen kijelentették, hogy ez az eszköz márpedig nem megfelelő a hadviselés céljaira. Az akadályok ellenére a Vickers céggel közösen Maxim nekilátott a gyártásnak. Találmánya gyorsan terjedt a kontinens államaiban, a kor európai nagyhatalmai egymás után alkották meg a Maxim által szabadalmaztatott szerkezettel működő géppuskáikat. Ez érthető is volt hiszen korabeli vélekedés alapján egy géppuska mintegy hatvan, száz ismétlőpuskával felszerelt lövész tűzerejével ért fel.

A Német Császárság 1901-ben rendszeresítette a Maxim géppuskát, majd a háborúban ennek a továbbfejlesztett változatát alkalmazta MG 08 típusjellel. A harci cselekmények megkezdésekor a császári hadsereg, mintegy 12 ezer darabbal rendelkezett, melyet a háború során százezerre növelt. Ez a hatalmas szám is mutatja a német lelkesedés mértékét az új fegyver irányában. Szervezeti szinten a német hadvezetés már a kezdetektől létrehozta az önálló géppuskás századokat a gyalogzászlóaljak tűztámogatásának céljából.

A német MG 08-al felszerelt géppuskás zászlóalj.

A Brit Birodalom és Franciaország a háború kezdeti időszakában csupán néhány száz darab géppuskát tudott felvonultatni a Központi Hatalmakkal szemben. Ez többek között a géppuska harcászati szerepének teljes félreértelmezéséből és a fegyverrel szembeni általános bizalmatlanságból származott. A helyzet azonban fokozatosan javult az Antant csapatok számára, így 1915-ben a britek is létrehozták saját géppuskás alakulataikat. A britek a Vickers-Maxim cég által gyártott és egyre tökéletesített géppuskát alkalmazta a háború folyamán.

Egy brit Vickers-Maxim Mark I gyakorlaton.

Franciaország 1914-ben rendszeresítette a Maximétől eltérő gázelvezetéses elven működő Hotchkiss géppuskákat és ez is maradt a standard francia sorozatlövő fegyver a háború végéig. A működési elv annyiban különbözött a Maxim félétől, hogy a felszabaduló lőporgázak egy részét egy a csőben kialakított furaton keresztül visszavezették a zárszerkezethez és ez mozgatta meg azt. A fegyver hűtését három, a cső köré szerelt lemez és a természetes légáramlás segítette. 

Francia Hotchkiss M1914.

A cári Oroszország Pulemjot Maxima néven 1910-ben rendszeresítette az új lőfegyvert, amely szorosan követte az eredeti Hiram Maxim féle szerkezetet. A fegyver bizonyos változatai még a második világháborúban is szolgáltak a szovjet csapatoknál.

Egy orosz Maxim PM 1910 kerekes állványon.

Az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország saját tervezésű géppuskákkal lépetek be a háborúba. Mind az 1912-ben rendszeresített osztrák-magyar M7/12 típusú Schwarzlose géppuska, mind az 1914-ben hadrendbe állított Fiat-Revelli a késleltetett hátrasiklás elvén működtek. Ez azt jelentette, hogy a hátralökő erő csökkentésére és ez által a pontosság növelésére beiktattak egy szerkezetet, amely a töltény elsütése után késleltette a zárszerkezet hátramozgását ez által semlegesítve a gáztágulás visszafelé ható erejének egy részét. Mindkét géppuska vízhűtéses volt. Az osztrák-magyar géppuska szerkezete rendkívül egyszerű volt, amely olcsóvá és gyorssá tette a gyártást. Ez nem mondható el olasz ellenfeléről. A bonyolult szerkezet rendszeres elakadásokat eredményezett ennek ellenére a Fiat-Revelli még a második világháborúban is szolgált.

Osztrák-magyar Schwarzlose géppuska a James D. Julia aukciósház katalógusából.

Olasz Fiat-Revelli géppuska.

Az első világháború géppuskái kezdetben rendkívül nehéz és statikus jószágok voltak. Elképzelhetetlen volt az például, hogy ezeket az állványzatukkal együtt 30 és 60 kilogramm között mozgó testes jószágokat támadások során közvetlen csapattámogatásra lehessen használni, viszonylag nagy, 250-500 lövés percenkénti tűzgyorsaságuk ellenére. Magyarán  a rohamozó gyalogság nagyon gyorsan a saját géppuskák tűzfedezete nélkül találta magát a jól beásott, fedezékből tüzelő, halálos ólomesőt szóró ellenséges géppuskákkal szemben. Ennek az áldatlan helyzetnek a megoldására történtek próbálkozások a front mindkét oldalán. A német mérnökök megalkották az MG 08-nak, MG 08/ 15 típusjellel ellátott könnyített változatát. Ez azonban még mindig tekintélyes tömeggel rendelkezett.

 

Német MG 08/ 15 könnyűgéppuska.

 

Az Antant részéről a francia Chauchat, a brit Lewis könnyűgéppuska vagy az olasz Villar-Perosa (amely talán az első igazi géppisztoly, de erről majd egy más alkalommal emlékezünk meg) kerülhet említésre. Ezeket a fegyvereket már együtt lehetett mozgatni a támadó gyalogsággal, lehetővé téve azok közvetlen tűztámogatását. Ezeket a könnyített géppuskákat felszerelték repülőgépekre is ezzel is fokozva hatásukat.

Azt érdemes megjegyezni, hogy az ún. "könnyű" géppuskák elsődlegesen attól váltak könnyebbé, hogy álványzatuk egyszerűsödött és így jobban lehetett őket mozgatni.

Francia Chauchat könnyűgéppuska.

 

Brit Lewis könnyűgéppuska.

Az olasz gyártmányú Villar-Perosa géppisztoly. 

A géppuska jelentőségét az első világháborúban nehéz túlértékelni. Egy bizonyos, a tüzérség után, a jól beásott, homokzsákok által védett géppuskák voltak a fő halálosztók. Félelmetes hatásukra álljon itt bizonyítékként egy idézet a brit Machine Gun Corps (Géppuskás Csapatok) egyik katonájának visszaemlékezése az 1916 nyarán a Somme mentén lezajlott nagy Antant offenzíva egyik epizódjáról:

’’Áttekintve a völgyön, láttam, amint a Királynéi 1. Gyalogezred épp megmászta a domboldalt Martinpuich irányban. Hirtelen meginogtak…mintegy kétszáz ember, élükön a parancsnokukkal megálltak ebben a pillanatban. Mintha egy kasza vágta volna le a lábaikat, úgy  mállott szét és omlott össze a vonal a géppuskatűzben.’’

Osztrák-magyar géppuskafészek valahol az olasz fronton. 1916

Ajánlott irodalom:

Kováts Zoltán - Nagy István : Kézi lőfegyverek, Típuskönyv, Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest 1986.

Martin Pegler: The Vickers-Maxim Machine Gun, Osprey Publishing, 2013. 

Internet:

Forgotten Weapons

https://www.forgottenweapons.com/

https://www.youtube.com/user/ForgottenWeapons

C&Rsenal 

https://www.youtube.com/channel/UClq1dvO44aNovUUy0SiSDOQ

Crusaders

As the Sun started to climb over the horizon, her golden rays slowly flooded the vast expanses of the eastern Mediterranean Sea. Gentle waves joyously ducked beneath one another, sprinkling around them a fine mist made up of drops of water and shreds of rainbow. The bronze bells rang out in the distance signaling from ship to ship the start of a new day, the morning prayers and the change of the watch. Another dreadful night was over with all it's horrors to the true Christian soul. 

Vivid Italian chatter sparked up like bonfires, the oars hit the waves with renewed fervor and propelled the proud bows of the galleys of Saint Mark further towards the East. Ten war galleys were escorting about two dozen larger transport vessels crammed with cloth, olive oil and worrying merchants. With them there were hundreds of hopeful pilgrims heading to the Holy Land, poor and rich, who abandoned everything for the safeguarding of complete strangers and for the honor of Christ. 

There were the proud templars, grizzled veterans of many wars with the Saracens who were returning from Europe to Acre, and from there traveling further on to their many castles in the Holy Land. They were accompanied by sergeants, servants, a few new recruits and of course, by the brother priests who looked after their spiritual welfare. Mostly french knights, these templars had an aura of pride and martial prowess, always looking for a way to prove their individual valor. Their untamed passions and pride was bridled only by the rigorous rules laid down by Bernard of Clairvaux. Probably this was the source of the ever present sense of tension around them. 

The knights of Saint John in their black robes looked like a gathering of scholars whose knowledge, as their glaring sword hilts suggested, lay not in the parchments but in the wielding of weapons. They ran the great hospitals and protected the pilgrims, successfully holding in check the various emirs and other Seljuk princelings of Syria form their enormous castles in Margat and Krak des Chevaliers. 

 

From France came a host of pious peasants in hope of salvation and a better future. They were huddled together in the cargo holds of the large merchant cogs along with merchandise and horses. Mostly poor, runaways from their lords estates, they were looking to better their miserable condition in the service of some local potentate in the Holy Land and of course to wash away the sins of a lifetime by undertaking this most holy journey. 

The Germans were quiet and looked at everybody else with a certain amount of contempt, especially on the Italian sailors who were loud, cocky and seemed as if they were plotting from sunrise to sunset on the demise of the imperials.

As people not accustomed to the hardships of sea travel they suffered the most. And because of that they were laughed at the most, of course behind their back because the fabled Teutonic rage was not a matter to take it lightly by anybody. They were a strange bunch. Hailing from the ancient forests of Germania, the home of those people who brought to an end the Roman Empire in the West just to become in half a millennium the staunchest protectors of the imperial heritage with their pale and ginger haired emperors, they were slow but burning with fury in fight, being loyal to the very end and cruel to the point of savagery. The popes were not sure what to think of them, at least not sure about the intentions of their emperors who had the strange idea of being sacred just by the very virtue of their office. Their eternal mistrust of strangers caused them to be always armed to the teeth and to keep their thoughts and emotions for themselves. It was not an uncommon sight to see their long silhouette stretching over the deck in the sunlight as they banded together to stare towards the endless horizon as if waiting for something familiar to appear.

The ships stopped on their way to the East from the Venetian lagoon by the Dalmatian coast, territory fiercely disputed by the ambitious sailors of Saint Mark and the young christian power, the Kingdom of Hungary. Zara was one of the apples of discord between the two polities, a bustling trading port of her own right. Here came aboard a few dozen Hungarians. They brought with them horses, ugly and small beasts, but as it later turned out tenacious and at least as fast as the famed and magnificent horses of Arabia. These horses had harnesses studded with bronze or silver fittings and bore small and light saddles.

These Hungarians wore the most exotic mixture of clothes and weapons. They carried bows like those of the Saracens with quivers on their waist. Some of them had a mail shirt, others just a lamellar cuirass made of leather or iron scales in the Greek fashion. Underneath their armor they invariably wore a long leather or baize kaftan. On their backs they had a small circular shield and a sturdy short lance. They had no helmets or the like just a sturdy leather hat. On their feet they had light boots made of boiled leather. Their outlandish appearance struck fear and concern in their traveling companions as they were all bearded and moustachiod men with braided hair. There was something menacing in their presence.

The horseman were part of the retinue of a cleric, named Lucas of Győr. But he was not of the regular and pious stock. He wore a full suit of mail, a helmet and he did not restrict himself to the use of a mace, which brakes the bones but spares the soul. He had a large sword on his left side instead, a shield flung on his back with a devilish dragon on it, painted in red like blazing fire, spitting burning death from his mouth. He most gracefully cursed using the most ingenious medley of Hungarian, Slavonic and Latin swear-words at the honest indignation of his fellow travelers. But he was a learned and traveled man nonetheless who conversed in Latin and Italian, could handle himself with the Germans and was no stranger to the Greek tongue. He studied in Bologna, than became a bishop in his native lands, where a priest is as much a servant of God as he is a warrior. When asked by some fellow clerics why he traveled to the Outremer, he just fondled his long moustache and answered very shortly: "I have something to resolve with God." But all his cursing and martial appearance aside, when he was celebrating mass that summer morning aboard the San Giovanni, he appeared as one of the most pious man of God, wholly engulfed by the presence of the Lord in the Sacrament. There was a little disturbing detail though which blurred the image of a saint, his ever present pair of spurs, which shone in the morning light, promulgating the Church Militant ever ready to do battle against the enemies of Christ.

Duchess de Bourgogne, flandriai vörös sör

Kezdődik az új tanév, az ember ilyenkor előbb-utóbb Kolozsvára keveredik, s ha már itt van akkor miért ne inna valami jót?! Így történt,hogy az egyik nagy bevásárlóközpontban ténferegve igyekeztem a pénzköltő körút vonalát a söröspolcok felé terelgetni. No de mikor végre odaértem akkora volt a választék, hogy csak bámultam jobbra-balra. Az eredmény az lett, hogy kedves életünk párja fogta magát, nyakonragadott egy kis, barna üveget amelyről egy igencsak gyermeteg ábrázatú leányzó tekintgetett rám kezében egy sólyommal. A felirat messzire hírdette, hogy az ital nem kissebb egyén címét viseli, mint a Burgund Hercegnőét! Na mondom, már megint döntöttek helyettem, de sebaj a sör legalább flamand, s tetszetős a külseje azzal a gótikus asszonykával. Hazaértünk. Laza mozdulattal leemeltem a poharaim közül egy alkalomhoz illő, talpas kóstolóedényt s belemerültem az élvezetekbe. Töltögettem kifelé nagy óvatosan, hát látom, hogynem csak az üveg de a sör is barna, esetünkben inkább kicsit vörösses. No itt kezdtem kicsit lehangolódni, mint a Bástya régi zongorája, a barna sörökért ugyanis nem rajongok annyira. Gondoltam egye fene egy kóstolást megér, s annyira nem vagyok sem sznob sem zsugori, hogy ha már megvettem akkor is megiszom, ha nem ízlik. Hát habja az nem volt, vagyis volt, csak nem elég! Ebből is kispórolták a jóféle ivószódát, pedig a Hargita sörnek milyen jót tesz! A habgyűrű vékony volt és hamar eltűnt a pohár falán. Beleszagoltam és egy kellemesen savanykás, almás illat csapot jól arcon a bizalmatlanságomért! Huh, mondom csak lesz itt ma valami. Belekóstoltam s félve vártam, hogy na most karmol bele a kesernyés, tipikus barna sör íz a torkomba. De nem! Almalé, must, karamell és sok egyéb volt ott élvezhető savanykás, boros keretbe foglalva. Szépen darabokra bontottam az ízeket miközben szénsavasan pezsgett, táncolt a számban az ital. Játszadozott az ízelelő bimbóimmal, betöltött mindent, majd egy jóleső friss emléket hagyva maga után lecsusszant a torkomon. Elégedetten lélegeztem fel,s diadalittas somolygással nyújtottam a poharat annak aki választotta. Ő is elégedetten nyugtázta, hogy lám,a női megérzés akkor is működik, ha éppenséggel nem vagyunk a komlólógia világában járatosak! És ezen nem kell csodálkozni, ugyanis ki tudna ellenállni egy gyönyörű gótikus női portrénak, főleg, ha az egy névtelen flamand festő műve a dúsgazdag Burgund Hercegség utolsó uralkodójáról Máriáról. Emellett tudjuk, hogy nyugatéknál, ha hagyományokról van szó akkor nem tréfálnak. Szép csomagolás csakis minőségnek jár! Szegény Mária pedig megérdemelte, hogy egy ilyen sört szentljenek emlékének egykori alattvalói. Apját többször is jól elagyabugyálták a svájciak , de ő aztán megmutatta a bugrisoknak, hogy az úr a pokolban is úr és még azért sem hajlandó megtanulni a leckét! Ennek örömére Nancy - nál jól beverték a fejét Merész Károlynak mégegyszer s utoljára egy másik sörfőző hagyomány hívei s így egyszem lánya keze s vele a vitatott burgundi örökség Habsburg Miksára szállt. Mint a mesében! Miksa és Mária meg szépen addig forgolódtak, hogy összehozták a világbíró spanyol Habsburg családot. Visszatérve az italocskához el kell mondani azt is, hogy a mi csodás söröcskénket a belgiumi Vichte-ben erjesztgetik, gondos és hozzáértő kezek egy Lactobacilus hatékony közreműködésével. Az erjedés közege általában tölgyfahordó, amely részben a különleges ízvilágért is felelős. A huncutság ott kezdődik, hogy vörös malátát választanak alapnak, ez adja a színét. Aztán érlelik hosszú hónapokon keresztül, majd két teljesen eltérő korú kész sört összekevernek. Ez által kiegyensúlyozzák az ízeket, és így a csaknem 18 hónapnyi készülődés után megszületik a legborossabb ízvilágú sörfajta, a flandriai vörös. No ennyit a tudományból! Vegyétek s igyátok, mert ilyent ritkán kóstól az ember, s aki még ezután is azt hiszi, hogy a Stella Artois a legjobb belga sör, annak üzenem, hogy a flandriai sörfőzőmesterek csókóltatják a tudományát!

Waterloo Triple 7 Blonde. Avagy a söröskrigli Napoleon oldalában.

A Brasserie du Marche Belgium egyik legrégebbi sörfőzdéje. Eredete 1456 - ig nyúlik vissza. A kiérdemesült intézmény azonban mégsem erről lett híres, hiszen hasonló kifőzde akad még egy - két kalappal a világ ezen sarkában, hanem arról a seritalról, amely állítólag,erőt és bátorságot adott Wellington (ő nem a róla elnevezett gumicsizma, hanem a Vasherceg becenéven szaladgáló angol hadvezér) Boney ellen ténykedő szövetséges csapatainak a nevezetes Waterloo - i csatában! Hogy ebből mi igaz és mi nem, azt nem tudom! Egy tény, nem mai szokás harcikedv fokozóként a taktikai alkoholfogyasztás katonai berkekben. A becsületes belgák azt tartják róla, csupa vitamin, még a napi vízszükségletet is pótolja! Nos annyit nem ittam, hogy ezt ellenőrizzem, így hát lelkük rajta. De térjünk a nedűre! A Waterloo cégér alatt létező italocska két változatban fogyasztható. Egy világos, 7,5 fokos kivitelben és egy erősebb 8,5 fokos dupla - sötét változatban. Mindkettő két fajta kiszerelésben szerezhető be, 33 cl - es, illetve 75 cl - es üvegcsékben. Én, hosszas meditálás, tanakodás és jelentőségteljes hümmögés után a szőkére kacsintottam. Az üveg, köpcös kis jószág, vidáman somolygott le rám a polcról, akár a jámbor Heribáld. A címke stílusos, Lady Elizabeth Butler ismert festményéről kiragadott pillanatot ábrázolja, a Royal Scots Greys dragonyosezred rohamával. A vágtázó skótok bal oldalán a Quite a strong beer felirat díszeleg, mintha a feltüntetett alkoholfok nem volna elég intő jel önmagában a gyanútlan fogyasztónak. No de elég a műértésből, le a jellegtelen kupakkal s nyakára az anyagnak! A pohárban felhős aranyszínben terül el a sör, a széleken egy gyorsan fogyó habkoronát hagyva maga után. Illata kellemes, árpamalátát idéz. Első kortyantásra csípős, pezsgő érzés tölti be a szánkat. Ezt egy gyümölcsös utóíz kísér (ne kérdezzétek, hogy milyen, mert nem tudtam beazonosítani; tény az, hogy valami üde dolog volt benne, enyhén kesernyés. Az ízek játékát a kortyolgatás előrehaladtával a lassan beálló jóleső ellazulás váltja fel. No ezen a ponton dönti el az ember, hogy megiszik - e még egyet,s ezzel hatalmas lyukat vág, nem a kádba, hanem a büdzsébe, vagy megmarad a műélvezet maradandó emlékével. Én az utóbbit választottam, anyagi és egyéb családi okokból. Döntsétek el ti, hogy mit tesztek, egy a lényeg, terhesen vagy bicskázáshoz ne fogyasszátok, vezetés közben még annyira sem, s ha lehet nyolc fokra hűtsétek be a nedűt, mert úgy a jó! Az üveget a kukába, hacsak nem öl a gyűjtőszenvedély s vigyázat, csalóka!

Incipit

Szép hajnal volt. A Szellő fenyői felől bíborvörös sávban ömlött el a fény a csíki határban. Harmat gyöngycseppjén csillant először, majd hanyatt vágódott az utca tócsáinak jégpáncélján, felszökött a kis templom bádogkeresztjére s ezer sugárban terült szét a dombokon, hegyeken. Valahonnan messziről ébredő kakasok álmos kórusa jelezte az új nap kezdetét.
Nehezen nyílt az öreg ajtó, éles reccsenéssel törött szét a sarkaira rátelepedett kora tavaszi jégbilincs. Kilépett a pitvarba, tagjait nyújtóztatva, ingben gatyában ment a kút vályújához, betörte a jeget, majd bőven vett a hideg vízből, hogy elűzze az éjszaka kábultságát fejéből. Jól esett a víz,kellemesen bizsergette végig testét a reggeli hideg, . Nagy nap volt a mai! Itt volt az ideje világot látni, odahagyni a régi megszokottságot s elmenni messze oda ahol még a madár sem jár.
Kisebb korában meséltek téli estéken, aratás pihenőjében a világlátott öregek csodákról, olyan vidékekről ahol sárkányok élnek a sziklák között, kutyafejű emberek isszák a szerencsétlen foglyaik vérét, füstölög s lángot szór a hegy. Talán a pokol bejárata van ott, messze délen. Akkora halak úszkálnak a tengerben, hogy nyugodtan lenyelnék a somlyói barátok templomát is harangostól mindenestől. Városokról is meséltek, melyeknek falaik voltak, templomaik csarnokába befért volna az egész falu. Volt aki még a királyt is látta, amint maga mentette ki vitézét a zajló folyóból. Sokat tudtak az öregek, talán lódítottak is néha, de ő azért látni akarta a sok csodát, főképp miután Somlyón olvasott is hasonlókról egy régi festett könyvből. Latinul tudott, a németet törte. Ezt a brassói szászoktól próbálta ellesni, míg apjával járogatott faneművel piacozni. Tavaly már ott is nekiláttak falakat hányni, mert be – be nézeget a szorosokon a török s akkor biza felszaladt a veres kakas még a szászok kőházaira is. Ilyen törökfélét maga is látott egyszer a brassói piacon, láncra verve, mocskosan, beretvált feje búbján kontya kibomolva szomorúan lógott. Azt mondták, hogy a vajda ejtette foglyul, mikor Havaselvén vagdalkozott, aztán a szászoknak adta, csináljanak vele, amit akarnak. Azok meg a vásárban mutogatták.
Járt a hegyekben, Moldovában, juhokért, de ott is csak maguk fajta magyarokkal meg mindenféle oláhokkal találkozott. Azok furcsa emberek, másképp tisztelik az Istent s a szentjeik is másak. Az itteniek vidámak, azok meg mind csak szomorkodnak vagy haragosan néznek az emberfiára nagy aranyos glóriájuk alól. Errefelé is kerül az oláhokból egy - kettő, jobbára pásztorok, de a székkapitány nem engedi be őket a falvakba csak vásárnapokon, ne bomlasszák a katonanépet.
Szóval látott már eleget, de még nagy ez a világ s sok a csoda, az apja a bolgároknál, de Boszniában is járt haddal, látta Budát, két éve hadakozott a velencés taljánokkal s a csehekkel is Prága alatt. Az lehet csodás város, sok templommal, fényes tornyokkal, univerzitással!
S most elmehet ő is, az apja nem hadba küldi, hanem tanulni messze Budára, mert azt mondták a páterek, hogy bár ereje sem megvetendő, de mégiscsak az eszét kellene csiszolgatni, mert verekedős ember akad errefelé elég, de studiózus, mint a fehér holló. Pénz került, mert Albert uram, kétszáz arannyal, meg egy kontyos fejjel tette rövidebbé Boszniában az egyik török agát tavaly nyáron. Hozott prémes köntösöket, cifra szőnyeget a feleségének, meg két lányának s egy karbunkulusokkal ékes szablyát fiának. Ette is a fene az egész középső Csíkot, mikor híre ment a kincses Albertnek. Folyt a pletyka, volt vénasszony, aki szerint a tusnádi kénes gödrökbe lakó ördögökkel cimborált s onnan a pénz. Szó, ami szó, Albert úr nem szórta el a pénzt az ivóban, hanem fiára költötte, mert ésszel nagyobb ember lehetsz, mint karddal egyedül, s ha a kettő együtt van, na, akkor az aztán az Isten áldása!
A család többi tagja is lassan felébredt, József apó szította a tüzet, Margit anyó valami régi imádságot mormolt az ágy szélén üldögélve. Nem sokat tudott tenni mióta három évvel ezelőtt teljesen megvakult. Erzsébet asszony rántotta a csirkét s a két leányka ott serénykedett vele együtt, hogy az úrfi utolsó itthoni reggelije emlékezetes legyen.
Albert úr nem volt a házban, a lovakkal bíbelődött, maga is elkíséri majd fiát az úton Kolozsvárig. János, a legény, látta, hogy ura ma valahogy más, mint szokott lenni. A gőgös, magabiztos hang ma egy kicsit másképp szólt. Lágyabb volt. Reszkető kézzel igazította a zablát, sokáig matatott a nyereggel, hogy jó ülés essen a fiának. Engedje, ne engedje? Mi lesz azzal a gyermekkel Budán, cifra asszonyok kezére kerül, inni kezd, mulatságokra veri el a pénzt. Ne adj Isten, leszúrják egy sikátorban s megcsúfolják!
Csupa aggodalom s bánat! Két leány marad itthon, két öreg szülő, de a fiú hátha megcsinálja a szerencséjét! Adná az ég, hogy immár igazi úr is kerüljön ki a családból. Királyi testőrző már volt nem egy, de magister az még sosem! Habár nem lehetne a fiú harcos magister, ha egyáltalán van olyan szerzet. Egyszeriben pennát s kardot is forgatna az Úristen s a király úr dicsőségére!
Ilyen s efféle gondolatok jártak Albert úr fejében, miközben felszerszámozta a lovakat, majd a tisztaszobából kihozatta a nagy faragott ládát s behívatta a fiát. A két idősebb férfi lassan, néma szertartással öltöztette be a fiút édesanyja segítségével. Először a fehér vászon inget adták rá, majd a gyapjú berhét kötötte fel
Albert úrfi. A vászon ing fölé a sűrű szövésű páncéling került, melyet még József apó viselt Nápolynál, azt pedig a vörös köntös takarta el. A köntöst veretes öv fogta össze, lábára sárga csizma került. József apó lecsatolta saját csizmájáról a sarkantyúkat s azt unokájáéra kötötte. Végül Albert úr felkötötte fia oldalára, a kis tőrt és átadta egyenes kardját: " Vedd fiam ezt a pengét, engem cserben soha nem hagyott, s ha megbecsülöd téged sem fog. Ez a te életed, mert a betű megvéd az elme rontásaitól, de ez az acél eltéríti a gonoszok szándékát. Vigyázz rá, mert, ha ez elvész, vele vész a becsületed is. "
A férfiak befelé sírnak, de most senki nem állta meg, hogy büszkeség ide vagy oda, egy könnyet ne ejtsen. Nagy szusszanásokkal, krákogással leplezték percnyi gyengeségüket.
A reggeli rövid volt és csendben kelt el. A lányok fejüket leszegve, dacosan a tányérjukat nézték, anyjuk és nagyanyjuk, könnyeivel sózta az ételt. A két öreg evett némán, József apó néha nagyokat szusszant, majd mint a tetten ért kisgyerek zavarában még hevesebben falta az ételt. Albert úrfi piros volt. Szeme viszont ragyogott, gyorsan evett, noha máskor soha nem volt reggel étvágya. Érezte, hogy hamarosan valami nagy kezdődik!

Vide cor meum

Meleg volt! Dél. Dombok, melyeket nem borít sem fa sem bokor! Izzó katlan a völgyek öle, nincs forrás mely hűsítené a zarándok ínyét. Néha meglódul a levegő és a feltámadó forró szél nyúlánk spirálban játszik a homokkal, száradt kóróval, halott élet maradékával! De most olyan jól esik ülni! Csak üldögélni, elnézni Nyugat felé ahol a távolban felsejlik a Szenvedés Hegye, öreg fáival! A Kedron völgye és mögötte a Város! Talán még nem tudnak semmit a vereségről!? Talán!? A szenvedés három napjáról! Tikkasztó hőség, szomjúság, éhség, minden nyomorúság ami rászakadhatott a keresztényekre! S mindez tetőzve végtelen emberi ostobasággal! Gőggel! A harmadik napon pedig vér és halál és hőség! Lemészárolt templomosok, johanniták, fejek halmokban! De olyan távoli ez most! Zsong a fej, zúg, lüktet a vénákban a vér! Elkezd sajogni a kar, felszakad a seb. Lassan elmúlik az izgalom jótékony mákonya. Most csak csend van. Síri csend, mint ezer éve azon a Pénteken!
Nem szabad ilyenkor gondolkodni! Fáj minden kis értelemvillanás, de megállítani nem lehet! Az ész utat tör magának! Emlékezni kell, rendezgetni! Dönteni, ha már életben hagyta az Irgalom!
Szombat volt mikor először meglátta Jeruzsálemet! Jaffában szált ki egy velencei gályából, Ramlán át jutott el a városhoz. Porosan, mocskosan, éhesen. Nyomta a honvágy, zúgott a feje a sok félelmes csodától amit idáig jövet hallott és látott! A tenger rázta, émelygett, imádkozott félelmében, nehogy a vizek vadjai elnyeljék, mielőtt még elérné célját. A velencei matrózok nevették, gúnyolták a zarándokot és ő tűrte, mert erős esküt tett Szent Lászlónak Váradon, hogy minden dühét a pogányok ellen fordítja! Aztán megérkezett! A Jaffa - i kapun jutott be. Lehúzta saruit és mezítláb, lovát kantáron vezetve elindult a Koponyák hegyére, hogy imádja Megváltóját ott, hol Ő vérét ontotta bűneiért! Étlen, szomjan imádkozta át az éjszakát, mély áhítatba merülve! Aztán csatlakozott a templomosok rendjéhez, mint confrére! Délre vitt az útja, karavánokat fosztogatott a hit nevében, Krisztusért, vakon és boldogan! A Rend hatalmas volt, és nemsokára nyilvánvaló lett, hogy egyedül ők, Krisztus Szegény Lovagjai gondolják komolyan a Szentföld felszabadítását a szaracénok uralma alól! Mindenki más üzérkedik, meghajol, próbálja megtartani azt a keveset vagy éppen sokat amit kihasított a szaracén tengerből.
Raynald úr félelmetesen kegyetlen volt, de örök szálkaként döfte Szaladin vasmarkát, mely majd összeroppantotta a frankok kis államait. Végighajózta vele a Vörös - Tengert, majdnem eljutott Mekkába is egy vakmerő kaland során! Aztán meghalt a király! Leprája leterítette. Törékeny testében hatalmas lélek lakott! Lovag volt! Útóda Guy és felesége Sybilla fölött átcsaptak a hullámok!
Azon a napon is, amikor elindultak pontosan így tűzött a Nap. Ló és lovasa egyaránt szenvedett. Se víz se élelem! Három napig! Harc, dübörgés, kétségbeesett rohamok a szaracén gyűrű ellen, de az élőhalottakon már csak a csoda segíthetett volna. De a megváltás nem jött. Csak a szégyenletes halál meresztgette agyarait a nyomorultak felé. Félholtan esett fogságba rendtársaival együtt. Homályos onnantól minden! Csak az éjszakák csontrepesztő hideg csöndjére emlékszik, melyet csak a haldoklók és a halálra készülő testvérek el - el haló zsolozsmázása tört meg! Többségük nem tért át muszlimnak! Inkább haltak mártírhalált! Odaadtak mindent amijük volt még, a puszta életet, a megtört testet mely már csak áldozatnak volt jó. Őt halottnak néztek és otthagyták, ájulásban heverni! Visszavonszolta magát Turan óázisához. Vizet vett magához és ott a pálmafák tövében álomba merült. Fenyőillatot és friss kenyér ízét érezte! Ott volt egy kis ház előtt, anyja karjaiban! Felugrott és kirohant a zöldellő vetésekhez, melynek pipacsai szelíden bólogattak feléje. Tépdeste őket, gázolt a vetésben. Zöld, kék, fehér bárányfelhők, aranyló sugarak! Simogató, jóleső meleg, nyár valahol Erdőelvén. Egy kis kolostor harangjának hangja! Fekete ruhás, testes bencés atyák, dorgáló szavai: Rosszul deklinálsz Albertus!!! A sátán ült ismég arra a vastag nyakadra, hogy csak a vitézkedésen jár az eszed s egyéb haszontalanságokkal pazarlod az időt! Rosszul deklinálok! Valóban! Mondták már Türoszban is nekem! Deklináció és algebra! Egy poros oázisban, élet és halál vékonyka küszöbén! Aztán falakkal körülvett városok, Esztergom, Székesfehérvár. A király. Géza. Milyen furcsa szeme volt! Egészen sötétbarna! Valami lebilincselő volt benne! Harc a rómaiak ellen a Dunánál! Dénes ispán rohama Zimonynál! Rám nevet az öreg, nagy, sebhelyes arcával. Hová akarsz te menni fiú? A Szentföldre?! Van itt is elég pogány akit apríthatsz Krisztusért, nem kell ahhoz olyan messze bújdosni!
Zára és egy piszkos hajófenék! Síró anyám! Immár több, mint húsz éve! Anyám még él, talán meg sem ismerne, így ősz fejjel! Haza kellene menni! Haza? Hová? Miért? Itt nem maradhatok! Már nem köt semmi ide! Ami volt meghalt! Örökre! Nincs egy darab földem amin megvethetném a lábam. Soha nem is volt, nem akartam, nem szereztem! Zarándok voltam! Most már megtérhetek! Talán még kapok egy darab friss kenyeret abban a fenyőillatú kis házban?!
Elindult! Akkon felé, a tengerpartra, szakadt, poros, vérfoltos köpenyben, egy kardra támaszkodva. Otthagyta a Szentföldet, harcoljon érte más, ontson vért az igaz hitért, keserítse Krisztus szívét! Ő már nem véd többet fegyverrel hitet!
A hajó fedélzetéről még egyszer visszanézet, a felkelő nap irányába, mely véres fátyolt eresztett le a ritkás felhők közül ezen a hajnalon. Keresztet vetett meghalt testvérei emlékére, majd mélyet lélegzett a tengeri levegőből és nekifeszítette testét a kis bárkával együtt a hullámoknak!

Karácsony és a Leuthen - i korál

Hópelyhek szállingóznak. Némelyik fennakad egy faágon, melyek csupaszon meredeznek a megváltozott világba. Reggel még köd volt, sár mindenütt, a kocsink tengelyig süllyedt a vendégmarasztaló időben. Gyalutól azonban szánra kellett váltani. Lovagolni még mindig nem tudok a lábseb miatt. Laurenzini doktor igencsak aggódik nehogy üszkösödés legyen a vége. Mondtam is neki, Ne félj öreg csataló, a rézgarast nem eszi a rozsda! Kárúly, a puccerek gyöngye, már Debrecen óta, nem csinál egyebet csak nyűgöl, férfiúhoz nem illő módon. Hogy nem lehetne-e valahogyan nagyságos ezredes úr kicsit es gyorsabban haladni? Fene a pofádba, te bivaly, mondom neki a minap, csak úgy kedvesen, eddig kibírtad, hát most emészt meg a bánat!? De tudom én mi a baja, őkelmének! Falubélijei hamarább találnak hazaérni, s mesélnek majd az asszonynak őkelme Sziléziában viselt dolgairól, s akkor majd zengeni fog a hadd-el-haddtól egész Csicsó s Szent Tamás!
Néha elővesz a sebláz mely már két hete játszik ördögi játékot érzékeimmel s türelmemmel. Flastromot tesznek rá, mintha gyógyulna, de csakhamar megnyílik. A doktor azt mondja az utazás az oka, Morvában kellet volna maradni a seregnél, nem hazaindulni árkon-bokron át. De hát a fene tudott ott maradni! A sereg Leuthen óta összeomlott, mint egy halódó koldus vergődte át magát a Cseh-hegyeken, több sebből vérezve. Daun marsall s Károly herceg, egymás haját tépték, a burkus Friderik meg a nyomukba mindenütt. Azért az is igaz, hogy Nádasdy uramék jól az orrára koppintottak visszavonulás közben, de mindez csöpp a vereség hömpölygő Ócéánjában.
A halottak s sebesültek számát még nincs módunk tudni, csupán kósza hírek keringnek, dögevő madarak módjára, s beszélnek tízezrekről! Magasságos Ég, pedig bizony kétszeres volt fölényünk, de a burkus boszorkányos ügyességgel kanyarította regimentjeit az oldalunkba! Túl hosszú volt a vonalunk, négy osztrák mértföld! Mikor meghallottuk, hogy a balszárnyunkon rajta ütött Fridericus, egy órába tellett mire átmeneteltünk a hóban sárban, ezredestől, mindenestől megállítani a futók árját. De akkoron már régen késő volt! Nádasdy uram szervezte az utóvédet, hogy bár órára, de megtartóztassuk az előrenyomulást. Oda is kiáltottam a legényeknek, mert láttam, hogy cseppet megilletődtek a tengernyi kék uniformisba bújt hiéna láttán, hogy nosza fiúk, ha kedves a magyar becsület, úgy megálljatok, mint a parancsolat, vagy ha nem, hát az én kardomnak lapja fog a hátatokon táncolni. S lám már hegyezték is magukat! Nosza, akkor nóta fiúk, nóta, de most a muskéta ropogása verje a rigmust a burkusok hátán! S a Feuer! ( Tűz! )commandóra olyan ropogással adott sortüzet az ezred, mintha ezer mennydörgéssel maga a Magasságbeli akart volna minket meglátogatni ott a nagy nyomorúság közepette, vérben, fagyban!
A gránátosaink, hatalmas, medvebőr kucsmáikban, félelmetes óriásoknak hatottak, mely hatást csak fokozta az alakjukat körülölelő füst s felvert földcafatok! Lassan azonban olvadozni kezdett a vonal s kényszerítve voltunk, hogy bár lépésben, de hátráljunk. Ekkoron kaptam egy golyóbist a jobb combomba. Káruly, végig mellettem lévén, egyedül vette észre a bajt, de intettem, nehogy szóljon, mert, a legények bátorsága biza megingott volna, látva ezredesük sebesülését! Azután vagy tíz német mértföldet hátráltunk míg előkerült az ezredorvos, s úgy-ahogy ellátott.
A hegyi utak Morvába s Csehország felé, tele voltak fagyott tetemekkel, lódöggel, törött kocsikkal, döglött ágyúkkal. Prágában jelentkeztem újra szolgálatra, de nem volt szükség reám a nagy sárhajigálás közben. Két éve nem voltam otthon! Karácsonykor, télen. Két hosszú éve! Voltam Sziléziába, Bécsbe, harcoltam Kolinnál, de otthoni levegőt nem szívtam csak idegen csataterek, büdös, halálszagú levegőjét. Az ezred maradványát Putkammer viceezredesre bíztam s egy lőszeres kocsin, Probst őrnagyal, Kárulyal meg az ezredorvossal elindultunk Csíkország felé! Otthon várnak! Drága feleségem, kicsiny fiam, László, s édes jó anyám! Egyszerű tisztként indultam neki ennek az egész glóbust felforgató gigászi küzdelemnek s báróként, ezredparancsnokként térek meg. Birtok, az a kevés mit apám hagyott hátra, már nem elég, pénz vajmi kevés arra is, hogy tisztességgel szolgáljam királynőnket, aki a legkivállóbb koronás fő száz év óta ki Szent István trónusára ülhetett. Az apja is jeles ember volt, de ő felülmúlja. Hatalmas ereje vagyon annak az asszonynak, akárcsak drága nőmnek, ki évek óta egyedül vesződik a gazdasággal, millijom bajjal. Levelei panaszosak, de tele vannak kívánsággal, sóvárgással utánam, s férjfiú legyen ki ellen tud állani egy epekedő nő hívásának! De végre mehetek, s ha a lábamat Kolozsváron hagyom akkor is Szenteste magam leszek az ajándék a Jézuskától! Családdal lenni, ünnepelni csendben, énekelve, s hallgatni ahogy a tűzifa ropog a kályhába s nem az ágyúk zengik a hálaadó éneket a Kisded jászolánál! Mennyire gyötört a vágy az otthon iránt, családom iránt. Életemet, ha féltettem, hát őértük féltettem! Be szeretnék már idős lenni, mint az öreg Ábris bácsi Alszegen, meséket mondani az unokáknak s a falu aprajának - nagyjának. Messzi vidékekről, Bécsről, a burkus királyról, hajaj s még ezernyi másról! Ó a mesék téli estéken! S a dalok, a karácsonyi dalok! Ó mennyivel szebbek, a mi dalaink, mint azok amiket nagy katedrálisokba zengenek mindenféle népek!Igazabbak! A ferences barátok kórusa éjfélkor, Somlyón, míg kisdiák voltam, mily csodálatos volt, s hányszor a fülembe csengett későbben is. Álmomban, s most is míg rázkódok egy oláh szánon, Kolozsvár felé, sebem néha nyilal egyet-egyet, de az otthon közelsége feledtet minden gyötrelmet. Csak már látnám a Hargita csúcsát, hófedte lejtőit, fenyőit melyek mind fehér bundába öltöztek eddig Karácsony nevében! De mintha már látszanának Kolozsvár bástyái, villogó fényecskék a távolban! Innen már csak pár nap jó szánúton hazáig! Csíksomlyói Szűz segíts egy szegény úton lévő székely bakát minél előbb haza családjához baj s veszedelem nélkül!
Egy szán lassított Szenteste, éjfél után egy kis székely ház előtt. Csikorgott a csizma alatt a hó, amint az utas leszállt az útialkamatosságról s bicegve megindult a kapu felé. Nagy, prémes köpenyét s szalagos tricorn kalapját belepte a zúzmara, mint a havasok öregapja, szakállasan, hosszú hajjal, jégcsapokkal ékesítve, bot helyett kardjára támaszkodva, de megérkezett, legszebb ajándékként a Jézuskától!