Nápoly. A siesta órái. Perzselő meleg uralkodik a kihalt utcákon. Egyedül az alkirályi palota márványa hűsíti jótékonyan a hőségtől szétpattanni akaró ereket. Fejem kábult, gyomrom még mindig émelyeg. A La real jól összerázott. Amúgy is gyűlölöm a tengeri utazást s az utolsó éjszaka különösen kínos volt.
A szolgák, inasok mind alszanak, nem illendő zavarni ilyenkor őket. Minek is hiszen ismerős már úgyis a palota, bár régóta nem jártam itt.
A nagy dolgozószoba falán néhány Zurbarán, egy-két Pacheco és egy igen sikerült Tiziano másolat. Don Raffaelnek mégiscsak van némi ízlése. Antik maradványok, egy Cézár fej. Egy kopott világtérkép hirdeti a Spanyol birodalom dícsőségét. Beleroskadni egy karszékbe és aludni pár órát míg, végre élni kezd a város.
Mire felébredek a Maschio Angioino bástyái megnyúlt árnyékot vetnek az utcákra, a víz az arany ezernyi árnyalatában veri vissza a lemenő Nap dícsőségét. Naplemente a tenger partján. Gyors fürdés, némi illatszer, mely nem divat Madridban, de én kedvelem, Juan megigazítja a szakállamat, magamra öltöm a fekete bársonyt,köpenyt, egy egyszerűbb kardot és irány az est. Csak én és Juan. Sem ló, sem grandezza, nincs hajlongás, álnok mosoly, ágyúdörgés, csak az este, a kaland lüktetése. Ó Uram mennyire vágytam már erre a telt , vérbő világra, a nehéz szicíliai borokra, a hadonászó, heves vérű olaszokra. Ó Nápoly, boldog Nápoly! Itt vagyok én, és csak a tiéd. Egy éjszakára csak, de a tiéd!
Kavargó nép mindenfelé, a könnyed esti szellő tengeri levegőt lop be a szűk utcákba és a tarantella lüktető ritmusát teríti szét. Táncol a város, magával sodor. Tengerészkocsmák, hol hirtelen kezű tengerészek, mesélnek India kincseiről, az Újvilág csodáiról, tengeri szörnyekről melyek hajókat nyelnek el az Equatoron túl. Mesés világ. Mennyire más, mint Madrid, a birodalom kemény, fiatal feje.
A bortól lüktetni kezd a vér, felkorbácsolja a vágyakat a férfiban, a nedvek boszorkányos táncokat lejtenek, menni kell, ki az utcára, tovább, míg nem jön a hajnal.
A kapualjakban árnyak bújnak meg, szerelmes párok, üzérkedők, csempészek, koldusok, tolvajok. Penge villan, talán párbaj vagy rablás! Sikoly töri meg a fenyegető csendet és Santiago lovagja előrelendül, halkan szisszen a toledói acél s már el is terül a földön az erőszaktevő egy utolsót jajdulva. Halk elrebegett grazie és egy szempár melynek azúrkékje rabul ejt, elsodor. Megráz, mintha villám sújtott volna, állok és csak bámulok.
Az éjszaka most már nem mese, hanem mítosz, égi és földi szférák találkozása. Test selyme, csókok bársonya, ölelés mely a boldogság tűnő reményét csillantja fel.
Közeledik a hajnal. Vörös csík fut végig a keleti égen, Apolló készül szekerét végighajtani a végtelen boltozaton. Most látom csak, hogy a pufók Ámor mily hamiskásan mosolyogva tekint le ránk a flandriai kárpitról. Örvend a kis pogány, újra győzedelmeskedett két halandó fölött. Mellettem piheg Ő akire vágytam Flandria sarában, sebektől vérezve a Pireneusok csúcsai között, dideregve és félve, szolgálva magányosan, becsületből. Nem merek mozdulni, zavarni álmát, inkább bűvölve nézem ahogy ajkai körül bearanyozza a hajnali napfény a pihéket. Világosbarna haja most lángol a beömlő fényben. Olyan, mint Vénusz, Botticelli mester képén, telt, kerek, ébredő nőiességének pompájában. Hány éves lehet? Talán tizennyolc, semmiképp sem lehet több! Én meg lassan, harmincöt. De micsoda erő szunnyad még bennem Ó Uram, konkvisztádorok vére! De most mégis gyengének érzem magam. Talán megadtam magamat valaminek ami ellen azt hittem lehet küzdeni. Mert eddig legyőztem mindent, félelmet, undort. De legyőzött a kis Vénusz, nem karddal, nem szóval hanem szemének azúrjával, csókjának bársonyával. Mit mondhatnék még, csak egy régi olasz költő szava jut eszembe, Cino da Pistoia azt hiszem, kinek ez talán utolsó szonettje volt:
Nel man vostre, o dolce mia donna,
Raccomando mio spirito che muore
E se ne va si dolente, che Amore
Lo mira con pieta che l'manda via...
( Ó, én édes asszonyom, néked
Ajánlom hódoló lekem, mely
oly fájdalommal rebben el, hogy maga
a szerelem is - mely elűzte - szánalommal nézi... )
Lassan kinyitja szemeit, rám néz, s ekkor belémhasít a döbbenet, mennem kell! Vége az álomnak. El innen, hív a kötelesség, a parancs, melynek alján ott áll a félelmetes Io el Rey ( Én a király ). Kiszakítom magam az ölelésből, szinte menekülök, ruha, kard kabát, köpeny, kalap. Begyakorolt mozdulatok. Ő felugrik, húz vissza, nem lehet, menni kell.
- A nevedet mond legalább, hogy emlékezni tudjak rád lovag, ne vedd el az emléket, ki vagy te, mi vagy te!
- Senki kis virágszál, jobb így, ha nem tudod, látod, most is rohanni kell, nehéz lenne ez neked, engem hív a négy égtáj, szerteszakít a parancs, szolga vagyok magam is, hatalmas erők dobálnak mindenfelé, de grazie neked mindenért, grazie. Emlékezem rád, örökké!
Don Francisco Perez de Talavera, az új alkirály ugyanolyan nehéz fejjel fordult ki a kis kapun, mint ahogyan partra szállt, de szíve, lelke szabad volt, mint még soha. Boldog volt! Mosolygott és a tarantellát dúdolta, mit az este hallott. A kora reggeli nap pedig jóságos atyaként szórta szét ajándékait az ébredő Nápoly fölött!
