Vágtázó andalúziai, pénz, érték

Furcsa dolgok történnek velem az utóbbi időben! Egyszerre csodás és félelmetes. Gyomorba rúgnak,majd valami hihetetlen történik, egyszerre elmúlik a rugás fájdalma, és erőssebbnek érzem magam, mint valaha. Másképp ülök a széken, másképp iszom a sörömet, másképp tréfálkozom. A templomot melyet felépítettem egy hamis bálvány köré nem rázta meg erőtlenségének ténye. Pőre volt, és semmi sem történt. Szilárd volt az alap amelyre építettem, építettünk az Úrral, csak én egy hamis istenséget helyeztem belé, nem az igazit. De a bálvány halott, belévágtam lándzsámat és nem súlytott agyon, letéptem a talapzatáról és túléltem. Fényesebb lett a templom, betöltötte az Úr fénye.
Sötétség is van persze a sarkokban, itt-ott, barátaimat vérig sértem, durva vagyok velük, magam sem értem miért. Száguld velem egy fekete andalúz ló, és nem tudom merre, csak azt tudom, hogy vágtatni szeretnék, hadd sodorjon az örvény, menni, menni előre. Szeretnék adni, minnél többet, bátorságot, erőt a csüggedőknek, odahajolni a megtörthöz s azt mondani, ne félj kicsi szív velünk az Úr, övezd fel magad, ne félj, előre, ránts kardot, kiálts, mint a Fúriák, fagyjon meg az ellen vére! Soha ne add fel, visszavonulhatsz, de ne add fel, békülj ha kell, de ne hátrálj gyávaságból és semmiképp se bánts meg valakit csak azért mert gyáva vagy megmondani az igazat.
Aztán a minap egy beszélgetés közben ismét előtört belőlem egy régi félelmem. Pénzhez kötött, anyagiakhoz. Vajon vagyok-e elég értékes akkor, ha nincs pénzem, legalábbis nem dúskálok benne, nincs cége a családomnak, apám nem bankigazgató? Ostobaságnak hangzik, mert a válsz csakis egy lehet, igen, sőt! De ez nem ilyen egyszerű, mert rejtett konfliktusok lapulnak meg mögötte. Félelem valamitől. De mitől? A megaláztatástól? Nem attól nem? Miért érezném magam megalázva attól esetleg, hogy nincs annyi pénzem, mint egy másik társamnak. Pénzel mérhető az ember értéke? Nem hiszem! A pénz eszköz és értékmérő is egyben, de nem az emberek mércéje. Pénzben lehet mérni állatot, fejlettséget, egy kiló húst. Vagy talán az ember csupán ez lenne? Egy kiló hús, egy tégladarab amit, ha elkopik ki lehet cserélni? Régen azt hittem a lányokban két kategória létezik, az akit szeretek, tisztelek és az aki csak hús akinek a bájai megkísérthetnek. Én is másképp mértem hát az embert. Igen, de sohasem pénzzel. És most? Most idealista vagyok, most ésszel mérek, emberséggel. A mérce nem én vagyok, hanem az Uram, mert Ő tökéletes. Hozzá mérem magam és embertársaimat, és minnél közelebb kerül valaki Őhozzá szellemiekben, lelkiekben annál inkább ember. Hiszek a fejlődésben. Abban, hogy nincs olyan, hogy valaki hüjének születik és úgy is hal meg. Szeretem a villanásokat, amiket akkor láthatunk, amikor egy ember, akár én is, mint Sziszifosz, gurítgatjuk a sziklánkat felfele és különféle fogásokat keresünk a kövön, hogy könnyebben gördüljön. A küzdelem tetszik nekem, a harc, mert az állandó ütközésekben csíszolódhatunk, a mozdulatlanság értéktelen örök életcélként. A küzdő ember az életideálom. A küzdelem persze lelki és szellemi síkon értékes és értelmes. A pénz az anyagiak nem lehetnek életcél, lehúzzák a tekintetedet a mélység felé, oda ahonnan elindúltál a szikláddal és akkor visszagurulsz. És ebben a küzdelemben, melyben tulajdonképpen önnmagadat tolod előre, odasodródik a pénz is, hírnév is csak, mint mellékes dolog, mint fogások, eszközök, soha nem célok. A mellékesből nem szabad célt faragni, mert akkor agyonnyom a visszazuhanó szikla, tulajdonképpen elárult, kiégett önnmagad.
Hogy jön ide a család, a párkapcsolat? Egyszerűen! Ők is tolják a te kövedet, te is az övéket! És így lehet haladni. Látszik ugy-e mennyire összefüggnek a sorsok, mennyire egyformák vagyunk és mennyire egymásra vagyunk utalva a harcban!? No akkor kérdem én hol itt a pénzben mért ember aki elcserélhető, kidobható? Sehol. Elpusztult saját, hamis bálványa ütötte agyon.
Egyik kedvenc képem két szkíta íjjász ábrázol amelyek egymást védik. Párban. Nem pénzért, csak mert egymásra vannak utalva, küzdenek. Bajtársak. Én téged, te engem, ha egyikünk meginog mindketten bukunk, meghalunk.
Ez legyen hát a végszó, keressük az embert és fenébe is legyünk bátrak, próbáljuk meg, mindig újra míg a juhokból oroszlánok lesznek ( Robin Hood 2010 ).

Vivat Maria Theresia Rex Ungariae

1717 Május 13-án született ő királyi felsége Mária Terézia, Magyarország királya. Aki megmondja miért nevezem nő létére királynak, az kap egy cukrot és szeretettel várom a monarchista-ellenforradalmár asztaltársaságba!

Ballagás, virágok, élet

Elballagtunk. Csütörtökön. És? Történt valami különleges? Talán üstöks jelent meg az égen jelezve, hogy új generáció, új korszak? Nem egyik sem, az ünnepség meg lapos és szánalmas volt, sok tankönyvízű beszéddel, hivatali vállveregetéssel, öntömjénezéssel. Tanáraink többsége megelégedéssel állapíthatta meg, hogy újból jó munkát végzett és jólfelkészült jogászok sáskahada árasztja el hamarosan a piacot. Vagy mégsem?! Mégsem. 350 emberkéből, száz, ha végez, azért ez mégsem örömteli dolog. Nem mondom, néhányat ki kell szuperálni mindig, de ennyit?! Nem túlzás ez kicsit? Ennyire hülyék lennénk? Ennyire silányak vagyunk, göthösek, semmirevalók, vagy a hiba a másik oldalon keresendő? Nehéz kérdés és nincs rá egyértelmű válasz! A magam esetéből kiindúlva csak azt mondhatom, hogy kettőn áll a vásár. Én nem tanulok, nem akarok, a tanárok nagytöbbsége meg nem pesztonka, hogy minden morálvesztett ember után hordozza a tudást. Nem tudják és nem is akarják, mert nem tanárok ők, hanem javarészt önelégűlt vagy éppen szakmailag frusztrált törpék. Négy év alatt kevés olyan embert ismertem aki tényleg tanár, ízig-vérig. Volt pár, de ritka. A többi meg nem adni, hanem kapni akar, címet, rangot félisteni státust. De azt nem ők érdemlik meg hanem azok a diákok akiklegyőzték őket , összeomlottak, megroppantak, de felálltak és most ott lehettek integralistaként és a szemébe nevethettek a halálnak. Mint Huni barátom.
Én még nem szabadulok, de becsülöm azokat a társaimat akik ezt megtették. Én rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, nem ide tartozom. A híúság rossz tanácsadó! Meg is ittam a levét, az utolsó kortyig! De nem baj a jövő még bármit hozhat, bármit! És ez a lényeg. Orrbavertek, megtörtek, de nem győztek le, mert a reményt nem tudták elvenni! Nem lettem zöldség, megőriztem nyitottságomat a világra, érdekel még, hogy mit írnak a költők, írók, merre forog a Föld és, hogy miképp fest a piktor.
Az élet szép! Szép, mert szépnek teremtetett, jónak. Olyan az egész, mint egy hatalmas, elvadúlt virágoskert, az Éden. És mindenkinek van ebben a bukott Paradicsomban egy kis sarka, két-három ágyása melyeket kapálgat, gondozgat, ki így ki úgy. Csak az a fontos, hogy észrevegyük nem a disznókáposzta az igazi virág, hanem az ami szerényen mögötte lapul és álmodik a napfényről. Tél után tavasz. Élet a halál után. Mennyire egyszerű a fény felé fordulni, csak egy kicsit kell erősnek lenni, akarni, hinni kell, hogy lehet! És lehet!
Én már megkaptam a sarkamat, nincs bennem harag, gyűlölet, keserűség csak a felelősség terhe, hogy életek lesznek rám bízva és tettvágy végtelen tettvágy. Éadni szeretnék. Ültetni, tulipánt, hogy legyen benne vidámság, liliomot, hogy legyen benne tisztaság és rózsát, hogy legyen benne szeretet vagy szerelem ahogy tetszik, mert az is kell bele. S kérek majd rá az Úrtól májusi záport és júniusi napfényt, hogy nőjjön és virágozzon a kertem, mely talán már nemcsak az enyém. Talán tetszik másnak is. Mert ezt kettesben szép művelni, párban, kéz a kézben. S ha már túljutottunk az élet delén megfáradva, de boldogan látjuk, majd, hogy a sok pici keretecske egyé vállik és újra illatos az Úr világa.
A világ nem rossz, csak túl sok a gaz, és nagy a bozót, de olyan tüzet kell rakni ami felemészti a dzsungelt, eloszlatja a homályt, először magunkban aztán másokban is. Nem kell megretteni a munka nagyságától, a károgók hadától! Bátran meg kell szorítani a kapa nyelét és jól meglendíteni a fáklyát. És recsegve válik hamuvá a sötétseg bozótja. Bátorság fiaim, bátorság s tiétek lesz a győzelem!
A ballagáson a legelső zeneszám, amelyet a függöny felvonásánál játszottak, Vangelis, Titánok című dala volt a Nagy Sándor című filmből. Ez volt az egész ünnepség legfelemelőbb része. Akkor megéreztem valamit. Valamit mindabból amit leírtam. Azt, hogy önámítás hinni, hogy minden úgy van jól ahogy van, és nem lehet vátoztatni. Vajon, hányan érezték még így, és hányat nyel majd le Mammon és a Rendszer? Nem tudom! Csak azt tudom, hogy én küzdeni akarok! Kardot rántottam és küzdök, esetlenül és bukdácsolva, de írtom a bozótot. Először belül és majd azon túl!
Ne féljetek hát csak hidjetek, keressétek a szépet, mindenhol, még a zuhogó esőben és a sűrű ködben is. Hidjetek abban amit nem láttok, csak éreztek, nem mindig, nem, csak néhány kiváltságos pillanatban. S meglátjátok elviselhetőbb lesz az életnek nevezett kalandtúra! És persze ne szégyelljetek néha gyengének lenni, mert a gyengeségben van az erő, ahogy Szt. Pál mondja! Lázadjatok a sötétség hamis istenei ellen és rakjatok akkora tüzet magatokba, hogy fáklyává válljatok!!!