Elballagtunk. Csütörtökön. És? Történt valami különleges? Talán üstöks jelent meg az égen jelezve, hogy új generáció, új korszak? Nem egyik sem, az ünnepség meg lapos és szánalmas volt, sok tankönyvízű beszéddel, hivatali vállveregetéssel, öntömjénezéssel. Tanáraink többsége megelégedéssel állapíthatta meg, hogy újból jó munkát végzett és jólfelkészült jogászok sáskahada árasztja el hamarosan a piacot. Vagy mégsem?! Mégsem. 350 emberkéből, száz, ha végez, azért ez mégsem örömteli dolog. Nem mondom, néhányat ki kell szuperálni mindig, de ennyit?! Nem túlzás ez kicsit? Ennyire hülyék lennénk? Ennyire silányak vagyunk, göthösek, semmirevalók, vagy a hiba a másik oldalon keresendő? Nehéz kérdés és nincs rá egyértelmű válasz! A magam esetéből kiindúlva csak azt mondhatom, hogy kettőn áll a vásár. Én nem tanulok, nem akarok, a tanárok nagytöbbsége meg nem pesztonka, hogy minden morálvesztett ember után hordozza a tudást. Nem tudják és nem is akarják, mert nem tanárok ők, hanem javarészt önelégűlt vagy éppen szakmailag frusztrált törpék. Négy év alatt kevés olyan embert ismertem aki tényleg tanár, ízig-vérig. Volt pár, de ritka. A többi meg nem adni, hanem kapni akar, címet, rangot félisteni státust. De azt nem ők érdemlik meg hanem azok a diákok akiklegyőzték őket , összeomlottak, megroppantak, de felálltak és most ott lehettek integralistaként és a szemébe nevethettek a halálnak. Mint Huni barátom.
Én még nem szabadulok, de becsülöm azokat a társaimat akik ezt megtették. Én rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, nem ide tartozom. A híúság rossz tanácsadó! Meg is ittam a levét, az utolsó kortyig! De nem baj a jövő még bármit hozhat, bármit! És ez a lényeg. Orrbavertek, megtörtek, de nem győztek le, mert a reményt nem tudták elvenni! Nem lettem zöldség, megőriztem nyitottságomat a világra, érdekel még, hogy mit írnak a költők, írók, merre forog a Föld és, hogy miképp fest a piktor.
Az élet szép! Szép, mert szépnek teremtetett, jónak. Olyan az egész, mint egy hatalmas, elvadúlt virágoskert, az Éden. És mindenkinek van ebben a bukott Paradicsomban egy kis sarka, két-három ágyása melyeket kapálgat, gondozgat, ki így ki úgy. Csak az a fontos, hogy észrevegyük nem a disznókáposzta az igazi virág, hanem az ami szerényen mögötte lapul és álmodik a napfényről. Tél után tavasz. Élet a halál után. Mennyire egyszerű a fény felé fordulni, csak egy kicsit kell erősnek lenni, akarni, hinni kell, hogy lehet! És lehet!
Én már megkaptam a sarkamat, nincs bennem harag, gyűlölet, keserűség csak a felelősség terhe, hogy életek lesznek rám bízva és tettvágy végtelen tettvágy. Éadni szeretnék. Ültetni, tulipánt, hogy legyen benne vidámság, liliomot, hogy legyen benne tisztaság és rózsát, hogy legyen benne szeretet vagy szerelem ahogy tetszik, mert az is kell bele. S kérek majd rá az Úrtól májusi záport és júniusi napfényt, hogy nőjjön és virágozzon a kertem, mely talán már nemcsak az enyém. Talán tetszik másnak is. Mert ezt kettesben szép művelni, párban, kéz a kézben. S ha már túljutottunk az élet delén megfáradva, de boldogan látjuk, majd, hogy a sok pici keretecske egyé vállik és újra illatos az Úr világa.
A világ nem rossz, csak túl sok a gaz, és nagy a bozót, de olyan tüzet kell rakni ami felemészti a dzsungelt, eloszlatja a homályt, először magunkban aztán másokban is. Nem kell megretteni a munka nagyságától, a károgók hadától! Bátran meg kell szorítani a kapa nyelét és jól meglendíteni a fáklyát. És recsegve válik hamuvá a sötétseg bozótja. Bátorság fiaim, bátorság s tiétek lesz a győzelem!
A ballagáson a legelső zeneszám, amelyet a függöny felvonásánál játszottak, Vangelis, Titánok című dala volt a Nagy Sándor című filmből. Ez volt az egész ünnepség legfelemelőbb része. Akkor megéreztem valamit. Valamit mindabból amit leírtam. Azt, hogy önámítás hinni, hogy minden úgy van jól ahogy van, és nem lehet vátoztatni. Vajon, hányan érezték még így, és hányat nyel majd le Mammon és a Rendszer? Nem tudom! Csak azt tudom, hogy én küzdeni akarok! Kardot rántottam és küzdök, esetlenül és bukdácsolva, de írtom a bozótot. Először belül és majd azon túl!
Ne féljetek hát csak hidjetek, keressétek a szépet, mindenhol, még a zuhogó esőben és a sűrű ködben is. Hidjetek abban amit nem láttok, csak éreztek, nem mindig, nem, csak néhány kiváltságos pillanatban. S meglátjátok elviselhetőbb lesz az életnek nevezett kalandtúra! És persze ne szégyelljetek néha gyengének lenni, mert a gyengeségben van az erő, ahogy Szt. Pál mondja! Lázadjatok a sötétség hamis istenei ellen és rakjatok akkora tüzet magatokba, hogy fáklyává válljatok!!!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése