Meséltem már nektek arról, hogy mennyire vonz a Kelet? Valószínű igen, mert miről nem járt már a szám elmúlt 23 évem alatt?! A beszédet ugyanis elég korán kezdtem, tíz hónapos zsenge újszülött koromban! No mindegy most nem ez a téma! Fegyelem és figyelem s vissza az alapötlethez!
Elmúlt a Tél lassan és nagy cirkusszal, de senki nem adja ingyen a bőrét ugy-e? Ragyog a nap és a levegőben lehet érezni azt amit én végtelen bölcsességemben( kuncog ) életszagnak hívok. Valami különleges keveréke a sarjadó fűnek és a téli gémberedettségből ébredő, nyújtozkodó Földanyának. Friss és üde, olyan, mint egy igazi energiaital! Urunkbátyánkról a Napról is illendő itt szólni, hisz ő a nagy májer az egészben, visszatérvén ugyanis háromhónapos tanulmányútjáról a másik féltekén ismét ránk mosolyog ügyes, kicsi székelyeire. Március 15-én nem mosolygott sokat,látta ő is, hogy nem érdemes aznap, túl sok volt a sötétség, fejekben és lelkekben egyaránt. A Nap, no ez az ami tulajdonképpen írásra ösztönzött most. A fény amely más minden égtájon. Északon hideg,vacogos, délen kövér és meleg, nyugaton szeles és a szellem ragyogásával ékes, de keleten a legcsodálatosabb, végtelen és szabad. Rásüt a derékig érő fűre a hatalmas hegyekre és a büszke fenyőkre. Olyan világot éltet ahol az ember még mindig féli a természetet, olyan országok vannak ahol még mindig több a ló, mint az ember és ahol együtt élnek az ősök az utódokkal. Ősi városok romjai fűrdőznek a déli napfényben, méla tevék baktatnak ugyanazon az úton ahol évezredekkel előttük is ugyanúgy zajlott az élet, mint most. Tea, selyem, tömjén és ezernyi más kincse a mesés Keletnek így ringott teveháton a városaiba húzodott Nyugat felé, mely mindent felfalt és megemésztett amit megkívánt.
Ez a Kelet vad volt és kemény, de aki elég erősenk bizonyult azóta, hogy pólyás gyermek korában először felült lova hátára az nem tudott többé betelni vele. Ez a fény formálta és nevelte népek egész seregét féktelen szabadságvágyal lelkükben és tűzzel a szemükben melyet vágottra rajzolt a Teremtő, hogy védje őket a Ragyogástól, az Ő ragyogásától. Bölcsek és vadak, jóságosak és kegyetlenek egyszerre. Olyanok, mint az Élet.
És mi magyarok? Mi vajon mit érzünk amikor oda, Keletre tekintünk? Látjuk-e még a ragyogást, az Ő arcát vagy már mi is csak a városainkkal és vadonatúj autónkkal törődünk. Én ha a messzi Csíkországba, nagyszüleim faluja fölötti dombra megyek, leülök a fűre és Arrafelé fordulok és látom azt a Fényt mely hív és csalogat Haza, túl a Kárpátokon, túl a nagy folyón, túl a Krímen, a Ruszon az Urálhoz és azon is túl. Ilyenkor vágtázok a széllel mely, mint hű társam üvölti fülembe, Rajta, rajta, ahogy üvöltötte talán hajdanán két másik vadászanak. Látom megcsillanni a Fényt sokezer kopja hegyén, páncél pikkelyén, ló zabláján a nagy Körvadászat élvezőinek sisakján. Dübörög a föld, nyög belé ahogy megindul a sereg mely tör zúz, tipor és felkúszik a vers kakas a házakra, majd eltűnik a Fényben úgy ahogyan jött. Az Apokalipszis Lovasai megmutatták tudományukat, de a Vég, még nincs itt, még nem kell elszámolni bűneinkel. Aludj csak tovább! És hunyorog félve a keleti fényre a tudós Nyugat, mert onnan jön a Végítélet, a lelkiismeret szava. Mit tettél a Földanyával polgár? Kérdi majd a Fehér Lovas, a Király és akkor nagy lesz az elszámolás.
De az álomnak vége s, mint kimerűlt sámán rogyok össze a lemenő napban, miután láttam Tengri dícsőségét. Szívem elszorúl és csendben elballagok hazafelé és arra gondolok, óh bárcsak minden magyar tudná micsoda kincs van lelkében, melyel megválthatná a Nyugat bűneit, hogy bár egy igaz találtassék, ha jön a Király.
Ezért szeretem Keletet, nem Kínát, Japánt, hanem a belátható végtelent, Ukrajnától, a Nagy Óceánig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése