Karácsony és a Leuthen - i korál

Hópelyhek szállingóznak. Némelyik fennakad egy faágon, melyek csupaszon meredeznek a megváltozott világba. Reggel még köd volt, sár mindenütt, a kocsink tengelyig süllyedt a vendégmarasztaló időben. Gyalutól azonban szánra kellett váltani. Lovagolni még mindig nem tudok a lábseb miatt. Laurenzini doktor igencsak aggódik nehogy üszkösödés legyen a vége. Mondtam is neki, Ne félj öreg csataló, a rézgarast nem eszi a rozsda! Kárúly, a puccerek gyöngye, már Debrecen óta, nem csinál egyebet csak nyűgöl, férfiúhoz nem illő módon. Hogy nem lehetne-e valahogyan nagyságos ezredes úr kicsit es gyorsabban haladni? Fene a pofádba, te bivaly, mondom neki a minap, csak úgy kedvesen, eddig kibírtad, hát most emészt meg a bánat!? De tudom én mi a baja, őkelmének! Falubélijei hamarább találnak hazaérni, s mesélnek majd az asszonynak őkelme Sziléziában viselt dolgairól, s akkor majd zengeni fog a hadd-el-haddtól egész Csicsó s Szent Tamás!
Néha elővesz a sebláz mely már két hete játszik ördögi játékot érzékeimmel s türelmemmel. Flastromot tesznek rá, mintha gyógyulna, de csakhamar megnyílik. A doktor azt mondja az utazás az oka, Morvában kellet volna maradni a seregnél, nem hazaindulni árkon-bokron át. De hát a fene tudott ott maradni! A sereg Leuthen óta összeomlott, mint egy halódó koldus vergődte át magát a Cseh-hegyeken, több sebből vérezve. Daun marsall s Károly herceg, egymás haját tépték, a burkus Friderik meg a nyomukba mindenütt. Azért az is igaz, hogy Nádasdy uramék jól az orrára koppintottak visszavonulás közben, de mindez csöpp a vereség hömpölygő Ócéánjában.
A halottak s sebesültek számát még nincs módunk tudni, csupán kósza hírek keringnek, dögevő madarak módjára, s beszélnek tízezrekről! Magasságos Ég, pedig bizony kétszeres volt fölényünk, de a burkus boszorkányos ügyességgel kanyarította regimentjeit az oldalunkba! Túl hosszú volt a vonalunk, négy osztrák mértföld! Mikor meghallottuk, hogy a balszárnyunkon rajta ütött Fridericus, egy órába tellett mire átmeneteltünk a hóban sárban, ezredestől, mindenestől megállítani a futók árját. De akkoron már régen késő volt! Nádasdy uram szervezte az utóvédet, hogy bár órára, de megtartóztassuk az előrenyomulást. Oda is kiáltottam a legényeknek, mert láttam, hogy cseppet megilletődtek a tengernyi kék uniformisba bújt hiéna láttán, hogy nosza fiúk, ha kedves a magyar becsület, úgy megálljatok, mint a parancsolat, vagy ha nem, hát az én kardomnak lapja fog a hátatokon táncolni. S lám már hegyezték is magukat! Nosza, akkor nóta fiúk, nóta, de most a muskéta ropogása verje a rigmust a burkusok hátán! S a Feuer! ( Tűz! )commandóra olyan ropogással adott sortüzet az ezred, mintha ezer mennydörgéssel maga a Magasságbeli akart volna minket meglátogatni ott a nagy nyomorúság közepette, vérben, fagyban!
A gránátosaink, hatalmas, medvebőr kucsmáikban, félelmetes óriásoknak hatottak, mely hatást csak fokozta az alakjukat körülölelő füst s felvert földcafatok! Lassan azonban olvadozni kezdett a vonal s kényszerítve voltunk, hogy bár lépésben, de hátráljunk. Ekkoron kaptam egy golyóbist a jobb combomba. Káruly, végig mellettem lévén, egyedül vette észre a bajt, de intettem, nehogy szóljon, mert, a legények bátorsága biza megingott volna, látva ezredesük sebesülését! Azután vagy tíz német mértföldet hátráltunk míg előkerült az ezredorvos, s úgy-ahogy ellátott.
A hegyi utak Morvába s Csehország felé, tele voltak fagyott tetemekkel, lódöggel, törött kocsikkal, döglött ágyúkkal. Prágában jelentkeztem újra szolgálatra, de nem volt szükség reám a nagy sárhajigálás közben. Két éve nem voltam otthon! Karácsonykor, télen. Két hosszú éve! Voltam Sziléziába, Bécsbe, harcoltam Kolinnál, de otthoni levegőt nem szívtam csak idegen csataterek, büdös, halálszagú levegőjét. Az ezred maradványát Putkammer viceezredesre bíztam s egy lőszeres kocsin, Probst őrnagyal, Kárulyal meg az ezredorvossal elindultunk Csíkország felé! Otthon várnak! Drága feleségem, kicsiny fiam, László, s édes jó anyám! Egyszerű tisztként indultam neki ennek az egész glóbust felforgató gigászi küzdelemnek s báróként, ezredparancsnokként térek meg. Birtok, az a kevés mit apám hagyott hátra, már nem elég, pénz vajmi kevés arra is, hogy tisztességgel szolgáljam királynőnket, aki a legkivállóbb koronás fő száz év óta ki Szent István trónusára ülhetett. Az apja is jeles ember volt, de ő felülmúlja. Hatalmas ereje vagyon annak az asszonynak, akárcsak drága nőmnek, ki évek óta egyedül vesződik a gazdasággal, millijom bajjal. Levelei panaszosak, de tele vannak kívánsággal, sóvárgással utánam, s férjfiú legyen ki ellen tud állani egy epekedő nő hívásának! De végre mehetek, s ha a lábamat Kolozsváron hagyom akkor is Szenteste magam leszek az ajándék a Jézuskától! Családdal lenni, ünnepelni csendben, énekelve, s hallgatni ahogy a tűzifa ropog a kályhába s nem az ágyúk zengik a hálaadó éneket a Kisded jászolánál! Mennyire gyötört a vágy az otthon iránt, családom iránt. Életemet, ha féltettem, hát őértük féltettem! Be szeretnék már idős lenni, mint az öreg Ábris bácsi Alszegen, meséket mondani az unokáknak s a falu aprajának - nagyjának. Messzi vidékekről, Bécsről, a burkus királyról, hajaj s még ezernyi másról! Ó a mesék téli estéken! S a dalok, a karácsonyi dalok! Ó mennyivel szebbek, a mi dalaink, mint azok amiket nagy katedrálisokba zengenek mindenféle népek!Igazabbak! A ferences barátok kórusa éjfélkor, Somlyón, míg kisdiák voltam, mily csodálatos volt, s hányszor a fülembe csengett későbben is. Álmomban, s most is míg rázkódok egy oláh szánon, Kolozsvár felé, sebem néha nyilal egyet-egyet, de az otthon közelsége feledtet minden gyötrelmet. Csak már látnám a Hargita csúcsát, hófedte lejtőit, fenyőit melyek mind fehér bundába öltöztek eddig Karácsony nevében! De mintha már látszanának Kolozsvár bástyái, villogó fényecskék a távolban! Innen már csak pár nap jó szánúton hazáig! Csíksomlyói Szűz segíts egy szegény úton lévő székely bakát minél előbb haza családjához baj s veszedelem nélkül!
Egy szán lassított Szenteste, éjfél után egy kis székely ház előtt. Csikorgott a csizma alatt a hó, amint az utas leszállt az útialkamatosságról s bicegve megindult a kapu felé. Nagy, prémes köpenyét s szalagos tricorn kalapját belepte a zúzmara, mint a havasok öregapja, szakállasan, hosszú hajjal, jégcsapokkal ékesítve, bot helyett kardjára támaszkodva, de megérkezett, legszebb ajándékként a Jézuskától!

Tarantella del gargano

Nápoly. A siesta órái. Perzselő meleg uralkodik a kihalt utcákon. Egyedül az alkirályi palota márványa hűsíti jótékonyan a hőségtől szétpattanni akaró ereket. Fejem kábult, gyomrom még mindig émelyeg. A La real jól összerázott. Amúgy is gyűlölöm a tengeri utazást s az utolsó éjszaka különösen kínos volt.
A szolgák, inasok mind alszanak, nem illendő zavarni ilyenkor őket. Minek is hiszen ismerős már úgyis a palota, bár régóta nem jártam itt.
A nagy dolgozószoba falán néhány Zurbarán, egy-két Pacheco és egy igen sikerült Tiziano másolat. Don Raffaelnek mégiscsak van némi ízlése. Antik maradványok, egy Cézár fej. Egy kopott világtérkép hirdeti a Spanyol birodalom dícsőségét. Beleroskadni egy karszékbe és aludni pár órát míg, végre élni kezd a város.
Mire felébredek a Maschio Angioino bástyái megnyúlt árnyékot vetnek az utcákra, a víz az arany ezernyi árnyalatában veri vissza a lemenő Nap dícsőségét. Naplemente a tenger partján. Gyors fürdés, némi illatszer, mely nem divat Madridban, de én kedvelem, Juan megigazítja a szakállamat, magamra öltöm a fekete bársonyt,köpenyt, egy egyszerűbb kardot és irány az est. Csak én és Juan. Sem ló, sem grandezza, nincs hajlongás, álnok mosoly, ágyúdörgés, csak az este, a kaland lüktetése. Ó Uram mennyire vágytam már erre a telt , vérbő világra, a nehéz szicíliai borokra, a hadonászó, heves vérű olaszokra. Ó Nápoly, boldog Nápoly! Itt vagyok én, és csak a tiéd. Egy éjszakára csak, de a tiéd!
Kavargó nép mindenfelé, a könnyed esti szellő tengeri levegőt lop be a szűk utcákba és a tarantella lüktető ritmusát teríti szét. Táncol a város, magával sodor. Tengerészkocsmák, hol hirtelen kezű tengerészek, mesélnek India kincseiről, az Újvilág csodáiról, tengeri szörnyekről melyek hajókat nyelnek el az Equatoron túl. Mesés világ. Mennyire más, mint Madrid, a birodalom kemény, fiatal feje.
A bortól lüktetni kezd a vér, felkorbácsolja a vágyakat a férfiban, a nedvek boszorkányos táncokat lejtenek, menni kell, ki az utcára, tovább, míg nem jön a hajnal.
A kapualjakban árnyak bújnak meg, szerelmes párok, üzérkedők, csempészek, koldusok, tolvajok. Penge villan, talán párbaj vagy rablás! Sikoly töri meg a fenyegető csendet és Santiago lovagja előrelendül, halkan szisszen a toledói acél s már el is terül a földön az erőszaktevő egy utolsót jajdulva. Halk elrebegett grazie és egy szempár melynek azúrkékje rabul ejt, elsodor. Megráz, mintha villám sújtott volna, állok és csak bámulok.
Az éjszaka most már nem mese, hanem mítosz, égi és földi szférák találkozása. Test selyme, csókok bársonya, ölelés mely a boldogság tűnő reményét csillantja fel.
Közeledik a hajnal. Vörös csík fut végig a keleti égen, Apolló készül szekerét végighajtani a végtelen boltozaton. Most látom csak, hogy a pufók Ámor mily hamiskásan mosolyogva tekint le ránk a flandriai kárpitról. Örvend a kis pogány, újra győzedelmeskedett két halandó fölött. Mellettem piheg Ő akire vágytam Flandria sarában, sebektől vérezve a Pireneusok csúcsai között, dideregve és félve, szolgálva magányosan, becsületből. Nem merek mozdulni, zavarni álmát, inkább bűvölve nézem ahogy ajkai körül bearanyozza a hajnali napfény a pihéket. Világosbarna haja most lángol a beömlő fényben. Olyan, mint Vénusz, Botticelli mester képén, telt, kerek, ébredő nőiességének pompájában. Hány éves lehet? Talán tizennyolc, semmiképp sem lehet több! Én meg lassan, harmincöt. De micsoda erő szunnyad még bennem Ó Uram, konkvisztádorok vére! De most mégis gyengének érzem magam. Talán megadtam magamat valaminek ami ellen azt hittem lehet küzdeni. Mert eddig legyőztem mindent, félelmet, undort. De legyőzött a kis Vénusz, nem karddal, nem szóval hanem szemének azúrjával, csókjának bársonyával. Mit mondhatnék még, csak egy régi olasz költő szava jut eszembe, Cino da Pistoia azt hiszem, kinek ez talán utolsó szonettje volt:

Nel man vostre, o dolce mia donna,
Raccomando mio spirito che muore
E se ne va si dolente, che Amore
Lo mira con pieta che l'manda via...

( Ó, én édes asszonyom, néked
Ajánlom hódoló lekem, mely
oly fájdalommal rebben el, hogy maga
a szerelem is - mely elűzte - szánalommal nézi... )

Lassan kinyitja szemeit, rám néz, s ekkor belémhasít a döbbenet, mennem kell! Vége az álomnak. El innen, hív a kötelesség, a parancs, melynek alján ott áll a félelmetes Io el Rey ( Én a király ). Kiszakítom magam az ölelésből, szinte menekülök, ruha, kard kabát, köpeny, kalap. Begyakorolt mozdulatok. Ő felugrik, húz vissza, nem lehet, menni kell.
- A nevedet mond legalább, hogy emlékezni tudjak rád lovag, ne vedd el az emléket, ki vagy te, mi vagy te!
- Senki kis virágszál, jobb így, ha nem tudod, látod, most is rohanni kell, nehéz lenne ez neked, engem hív a négy égtáj, szerteszakít a parancs, szolga vagyok magam is, hatalmas erők dobálnak mindenfelé, de grazie neked mindenért, grazie. Emlékezem rád, örökké!
Don Francisco Perez de Talavera, az új alkirály ugyanolyan nehéz fejjel fordult ki a kis kapun, mint ahogyan partra szállt, de szíve, lelke szabad volt, mint még soha. Boldog volt! Mosolygott és a tarantellát dúdolta, mit az este hallott. A kora reggeli nap pedig jóságos atyaként szórta szét ajándékait az ébredő Nápoly fölött!

Vágtázó andalúziai, pénz, érték

Furcsa dolgok történnek velem az utóbbi időben! Egyszerre csodás és félelmetes. Gyomorba rúgnak,majd valami hihetetlen történik, egyszerre elmúlik a rugás fájdalma, és erőssebbnek érzem magam, mint valaha. Másképp ülök a széken, másképp iszom a sörömet, másképp tréfálkozom. A templomot melyet felépítettem egy hamis bálvány köré nem rázta meg erőtlenségének ténye. Pőre volt, és semmi sem történt. Szilárd volt az alap amelyre építettem, építettünk az Úrral, csak én egy hamis istenséget helyeztem belé, nem az igazit. De a bálvány halott, belévágtam lándzsámat és nem súlytott agyon, letéptem a talapzatáról és túléltem. Fényesebb lett a templom, betöltötte az Úr fénye.
Sötétség is van persze a sarkokban, itt-ott, barátaimat vérig sértem, durva vagyok velük, magam sem értem miért. Száguld velem egy fekete andalúz ló, és nem tudom merre, csak azt tudom, hogy vágtatni szeretnék, hadd sodorjon az örvény, menni, menni előre. Szeretnék adni, minnél többet, bátorságot, erőt a csüggedőknek, odahajolni a megtörthöz s azt mondani, ne félj kicsi szív velünk az Úr, övezd fel magad, ne félj, előre, ránts kardot, kiálts, mint a Fúriák, fagyjon meg az ellen vére! Soha ne add fel, visszavonulhatsz, de ne add fel, békülj ha kell, de ne hátrálj gyávaságból és semmiképp se bánts meg valakit csak azért mert gyáva vagy megmondani az igazat.
Aztán a minap egy beszélgetés közben ismét előtört belőlem egy régi félelmem. Pénzhez kötött, anyagiakhoz. Vajon vagyok-e elég értékes akkor, ha nincs pénzem, legalábbis nem dúskálok benne, nincs cége a családomnak, apám nem bankigazgató? Ostobaságnak hangzik, mert a válsz csakis egy lehet, igen, sőt! De ez nem ilyen egyszerű, mert rejtett konfliktusok lapulnak meg mögötte. Félelem valamitől. De mitől? A megaláztatástól? Nem attól nem? Miért érezném magam megalázva attól esetleg, hogy nincs annyi pénzem, mint egy másik társamnak. Pénzel mérhető az ember értéke? Nem hiszem! A pénz eszköz és értékmérő is egyben, de nem az emberek mércéje. Pénzben lehet mérni állatot, fejlettséget, egy kiló húst. Vagy talán az ember csupán ez lenne? Egy kiló hús, egy tégladarab amit, ha elkopik ki lehet cserélni? Régen azt hittem a lányokban két kategória létezik, az akit szeretek, tisztelek és az aki csak hús akinek a bájai megkísérthetnek. Én is másképp mértem hát az embert. Igen, de sohasem pénzzel. És most? Most idealista vagyok, most ésszel mérek, emberséggel. A mérce nem én vagyok, hanem az Uram, mert Ő tökéletes. Hozzá mérem magam és embertársaimat, és minnél közelebb kerül valaki Őhozzá szellemiekben, lelkiekben annál inkább ember. Hiszek a fejlődésben. Abban, hogy nincs olyan, hogy valaki hüjének születik és úgy is hal meg. Szeretem a villanásokat, amiket akkor láthatunk, amikor egy ember, akár én is, mint Sziszifosz, gurítgatjuk a sziklánkat felfele és különféle fogásokat keresünk a kövön, hogy könnyebben gördüljön. A küzdelem tetszik nekem, a harc, mert az állandó ütközésekben csíszolódhatunk, a mozdulatlanság értéktelen örök életcélként. A küzdő ember az életideálom. A küzdelem persze lelki és szellemi síkon értékes és értelmes. A pénz az anyagiak nem lehetnek életcél, lehúzzák a tekintetedet a mélység felé, oda ahonnan elindúltál a szikláddal és akkor visszagurulsz. És ebben a küzdelemben, melyben tulajdonképpen önnmagadat tolod előre, odasodródik a pénz is, hírnév is csak, mint mellékes dolog, mint fogások, eszközök, soha nem célok. A mellékesből nem szabad célt faragni, mert akkor agyonnyom a visszazuhanó szikla, tulajdonképpen elárult, kiégett önnmagad.
Hogy jön ide a család, a párkapcsolat? Egyszerűen! Ők is tolják a te kövedet, te is az övéket! És így lehet haladni. Látszik ugy-e mennyire összefüggnek a sorsok, mennyire egyformák vagyunk és mennyire egymásra vagyunk utalva a harcban!? No akkor kérdem én hol itt a pénzben mért ember aki elcserélhető, kidobható? Sehol. Elpusztult saját, hamis bálványa ütötte agyon.
Egyik kedvenc képem két szkíta íjjász ábrázol amelyek egymást védik. Párban. Nem pénzért, csak mert egymásra vannak utalva, küzdenek. Bajtársak. Én téged, te engem, ha egyikünk meginog mindketten bukunk, meghalunk.
Ez legyen hát a végszó, keressük az embert és fenébe is legyünk bátrak, próbáljuk meg, mindig újra míg a juhokból oroszlánok lesznek ( Robin Hood 2010 ).

Vivat Maria Theresia Rex Ungariae

1717 Május 13-án született ő királyi felsége Mária Terézia, Magyarország királya. Aki megmondja miért nevezem nő létére királynak, az kap egy cukrot és szeretettel várom a monarchista-ellenforradalmár asztaltársaságba!

Ballagás, virágok, élet

Elballagtunk. Csütörtökön. És? Történt valami különleges? Talán üstöks jelent meg az égen jelezve, hogy új generáció, új korszak? Nem egyik sem, az ünnepség meg lapos és szánalmas volt, sok tankönyvízű beszéddel, hivatali vállveregetéssel, öntömjénezéssel. Tanáraink többsége megelégedéssel állapíthatta meg, hogy újból jó munkát végzett és jólfelkészült jogászok sáskahada árasztja el hamarosan a piacot. Vagy mégsem?! Mégsem. 350 emberkéből, száz, ha végez, azért ez mégsem örömteli dolog. Nem mondom, néhányat ki kell szuperálni mindig, de ennyit?! Nem túlzás ez kicsit? Ennyire hülyék lennénk? Ennyire silányak vagyunk, göthösek, semmirevalók, vagy a hiba a másik oldalon keresendő? Nehéz kérdés és nincs rá egyértelmű válasz! A magam esetéből kiindúlva csak azt mondhatom, hogy kettőn áll a vásár. Én nem tanulok, nem akarok, a tanárok nagytöbbsége meg nem pesztonka, hogy minden morálvesztett ember után hordozza a tudást. Nem tudják és nem is akarják, mert nem tanárok ők, hanem javarészt önelégűlt vagy éppen szakmailag frusztrált törpék. Négy év alatt kevés olyan embert ismertem aki tényleg tanár, ízig-vérig. Volt pár, de ritka. A többi meg nem adni, hanem kapni akar, címet, rangot félisteni státust. De azt nem ők érdemlik meg hanem azok a diákok akiklegyőzték őket , összeomlottak, megroppantak, de felálltak és most ott lehettek integralistaként és a szemébe nevethettek a halálnak. Mint Huni barátom.
Én még nem szabadulok, de becsülöm azokat a társaimat akik ezt megtették. Én rájöttem, hogy rossz helyen vagyok, nem ide tartozom. A híúság rossz tanácsadó! Meg is ittam a levét, az utolsó kortyig! De nem baj a jövő még bármit hozhat, bármit! És ez a lényeg. Orrbavertek, megtörtek, de nem győztek le, mert a reményt nem tudták elvenni! Nem lettem zöldség, megőriztem nyitottságomat a világra, érdekel még, hogy mit írnak a költők, írók, merre forog a Föld és, hogy miképp fest a piktor.
Az élet szép! Szép, mert szépnek teremtetett, jónak. Olyan az egész, mint egy hatalmas, elvadúlt virágoskert, az Éden. És mindenkinek van ebben a bukott Paradicsomban egy kis sarka, két-három ágyása melyeket kapálgat, gondozgat, ki így ki úgy. Csak az a fontos, hogy észrevegyük nem a disznókáposzta az igazi virág, hanem az ami szerényen mögötte lapul és álmodik a napfényről. Tél után tavasz. Élet a halál után. Mennyire egyszerű a fény felé fordulni, csak egy kicsit kell erősnek lenni, akarni, hinni kell, hogy lehet! És lehet!
Én már megkaptam a sarkamat, nincs bennem harag, gyűlölet, keserűség csak a felelősség terhe, hogy életek lesznek rám bízva és tettvágy végtelen tettvágy. Éadni szeretnék. Ültetni, tulipánt, hogy legyen benne vidámság, liliomot, hogy legyen benne tisztaság és rózsát, hogy legyen benne szeretet vagy szerelem ahogy tetszik, mert az is kell bele. S kérek majd rá az Úrtól májusi záport és júniusi napfényt, hogy nőjjön és virágozzon a kertem, mely talán már nemcsak az enyém. Talán tetszik másnak is. Mert ezt kettesben szép művelni, párban, kéz a kézben. S ha már túljutottunk az élet delén megfáradva, de boldogan látjuk, majd, hogy a sok pici keretecske egyé vállik és újra illatos az Úr világa.
A világ nem rossz, csak túl sok a gaz, és nagy a bozót, de olyan tüzet kell rakni ami felemészti a dzsungelt, eloszlatja a homályt, először magunkban aztán másokban is. Nem kell megretteni a munka nagyságától, a károgók hadától! Bátran meg kell szorítani a kapa nyelét és jól meglendíteni a fáklyát. És recsegve válik hamuvá a sötétseg bozótja. Bátorság fiaim, bátorság s tiétek lesz a győzelem!
A ballagáson a legelső zeneszám, amelyet a függöny felvonásánál játszottak, Vangelis, Titánok című dala volt a Nagy Sándor című filmből. Ez volt az egész ünnepség legfelemelőbb része. Akkor megéreztem valamit. Valamit mindabból amit leírtam. Azt, hogy önámítás hinni, hogy minden úgy van jól ahogy van, és nem lehet vátoztatni. Vajon, hányan érezték még így, és hányat nyel majd le Mammon és a Rendszer? Nem tudom! Csak azt tudom, hogy én küzdeni akarok! Kardot rántottam és küzdök, esetlenül és bukdácsolva, de írtom a bozótot. Először belül és majd azon túl!
Ne féljetek hát csak hidjetek, keressétek a szépet, mindenhol, még a zuhogó esőben és a sűrű ködben is. Hidjetek abban amit nem láttok, csak éreztek, nem mindig, nem, csak néhány kiváltságos pillanatban. S meglátjátok elviselhetőbb lesz az életnek nevezett kalandtúra! És persze ne szégyelljetek néha gyengének lenni, mert a gyengeségben van az erő, ahogy Szt. Pál mondja! Lázadjatok a sötétség hamis istenei ellen és rakjatok akkora tüzet magatokba, hogy fáklyává válljatok!!!

Vér és bíbor

Az őrök lassan elmentek és minden zaj elült, csak a decemberi vihar dühöng az Aranyszarv fölött. Felforgatták az egész Szent Palotát és mégsem találtak semmit. Bolondok szavára megmozdult az egész udvar. Eunuchok rohangáltak fel-alá, asszonymód sápitozva, némelyek ájuldozva az izgalomtól akadályozták az anthropoi munkáját, akik hevesen káromkodva próbáltak áttörni ezen a furcsa, de csonkaságukban is színes tömegen. A baszileuszt meg akarják gyilkolni. Ez volt a hír mely talán már nem is volt annyira meglepő ebben a hatalmas örökösen szervezkedő, áskálódó udvari gyülekezetben. Hány bíborbanszületett végezte életét méreg vagy tőr által mióta az isteni Konsztantinosz lerakta a Város alapjait!? Ki tudná számontartani!? Ejh, késő van már és egy újjabb hosszú és fárasztó nap vár majd az uralkodóra. Arab követek, szenátorok, adók, a mindnyájuknál fontosabb katonai ügyek és Tzimisces felmentése. Igen Tzimisces felmentése, a hű Johannes, unokaöccs, derék katona, együtt ontotta vérét a Szentföldön, ő tartotta a pajzsot mikor egy római által elérhető legmagasabbra emelkedett. Ő igen, ő állt mögötte amikor Maleina meghalt, nyújtott vigaszt a kis Bardas ágya mellett. És most elárulta, Teophano ágyasa, vagy ez már ismét csak az áskálódók, irigyek mérge. Ó Uram, mily más is volt kinnt lenni az őrtüzek mellett, hallgatni pogány meséket rég halott hősökről, az akritoi szomorú vontatott dalait. Vizes volt a bor és félig nyers a birka húsa, de az egyetlen ellenség akit le kellet győzni az látható és tapintható volt, arca volt, nem holmi mérges hálók gyilkos örvénye, mint ebben a bűnös Babilonban, mely állandóan követelődzik, állandóan éhes és égbekiáltóan parázna.
Uram irgalmazz! Krisztus anyja, Istenszülő, Theotokhos könyörögj Fiadhoz, tiszta vagyok ahogy fogadtam, nő nem érintette testemet mióta ő meghalt, adj erőt hát annak ki a hatalom bíborsaruit viseli. Szen Bölcsesség gyújts világot ebben az éjszakában! Mit tegyek? Mennyi a baj láthatod, a Szentföld, Szicília még mindig barbár kezekben,s a mesés Egyiptom, hadjáratok és pénz, pénz, pénz!!! Már nem ér annyit a nomisma, mint a parázna és szerencsétlen Romanos idejében, a nép zúgolodik, gyűlölködik, pedig értük van minden! Róma is ilyen volt, a csőcselék nem látott tovább a Circus Maximus, a Colosseum vértengerén túl! El is veszett, az Úr megbüntette, de új Róma épült, fényesebb, nagyobb, de bárcsak újjászületett volna vele a populus is. De nem, ezek nem Romulus fiai, nem Leonidász szűkszavú harcosai, nem. Ezek a démosz, a káosz, Érisz pokoli kölykei.
Vihar van. Zúg, mennydörög az ég. Mintha a nép zúgása volna a Hippodromból, kék és zöld, Nika, nika, vér és halál. Ikonok és csupasz falak. Hol és hogyan ér majd a halál. Theodora mondta egykoron, hogy a bíbor csodálatos szemfedő, de tévedett a sivatagi éjszaka egénél nem kívánhat szebbet egy igazi katona. Dícsőségbe takarózni a harcmezőn s úgy meghalni, mint hős Akhilesz. Szárnyal a gondolat, s csak a hűvös márványpadló ránt vissza a valóságba, a szendergésből,az ébrenlétbe. Sajog a test a kemény fekvőhelyen, de már hozzászokott a vezekléshez, Teophano csuhásnak csúfolja azt aki révén újra viselheti a bíbort s uralhatja az Asszonyszárnyat. Ott nem járt az anthropoi. Ott nem kerestek gyilkosokat, pedig... Rémesen zúg az ég, mintha ezer dobot vernének a fejben.
Az ajtó reccsen egyett, a félhomályban asszonyruhás démonok repülnek be a hálóterembe, álom ez vagy valóság, penge villan a sötétben, a paramerion ismerős süvítéssel sújt le a fejre, de az állkapocs felfogja a vészterhes csapást.
Vörös csermely kígyózik a mozaikon, be a pálmák ágai közé,a virágok kelyheibe, az oroszlánok mintha undorodva vonogatnák lábaikat nem akarván egy testvér vérében áztatni.
A baszileusz kábán összerogyva térdel a padlón az Istenszülő ikonja előtt, a hatalmas, érintetlen ágyon Tzimisces és Teophano üldögélnek, mintha csupán titkos, éjszakai látogatásra érkeztek volna. Tzimisces int, mire az egyik társa, talán őt is látta valahol régen, megragadja a hajánál fogva és az ágy elé vonszolja a vérző emberi roncsot. Ilyen hát a halál, egy baszileusz halála, egy régi ismerős aki elkísérte mindenhová és most visszatért. Nem fáj semmi, hamarosan együtt lesz Maleniával a kis Bardasszal, odaáll Bírája elé, hogy elszámoljon minden földi dolgaival. Nicsak a feslett Romanos, és Theodora meg Theodosios, micsoda társaság várja hát...
A kábulat fátylán át egy távoli hang szól, durva, érdes, számonkérő, zsarnok, őrült, hálátlan vagy jóltevőddel? Kicsodával! Aztán megtörtént! Gurul a véres fej a mozaik indái között, kimeredt szemekkel, vádlóan, így hal hát meg egy baszileusz.
Polyeuctus pátriárka menydörgött az Hagia Sophiában, mikor kiátkozta a gyilkosokat és kitiltotta a templomból Tzimiscest és Teophanot. Szent bosszút esküdött a "zsarnokölőkre" s megtagadadta a rokongyilkos megkoronázását, míg az bosszút nem áll saját társain, Teophanot meg nem száműzi. És száműzte a nőt ki oly nagy hatással volt rá, s bosszút állt. Az ilyensmi nem volt egyedülálló a rómaiak történetében! Tzimisces elfoglalta az oroszlános trónt s nagy uralkodó lett belőle, hódított és félelmes volt a neve messzeföldön, de őt is elérte a halál, azt mondják Basileos Lakepanos megmérgezte.
A Győzedelmes II.Phokas szarkofágján pedig ez állt: Meghódítottál mindent, kivéve egy asszonyt.

Fehér halál

A szíriai nap más, mint az Aranyszarv fölött tündöklő. Ez fullaszt, megfojt, éget, a homok pedig ezerszeresen veri vissza az elviselhetetlen hőséget. Dél van, lovak, emberek a végletekig kimerűltek már a hajnal óta tartó öldöklő tusában. A homok úgy issza a vért, mintha soha nem tudna betelni vele. Keresztény és muszlim vállik egyé a halálban. A bazileusz hunyorogva tekint a kalifa tábora felé ott ahol a kardforgatók és lándzsások talán kissé megszorították a mórokat. Átkozott homok, elég egy kis szél, nemszámítva a lovak kavargását és már nem is lehet semmit látni. Hirtelen azonban hírnök érkezik Romanos Kourkastól. A legény zihal, arca véres, lorikionja több helyen is cserbenhagyta ma. Theszáliában nem készítenek jó vérteket, az anyjuk keservét! És még elkérnek 1 nomismát érte!
- Szent felség, futnak, futnak a kutyák, csak meg kell lökni és szétszaladnak, az egész tábor felség!
- Úgy hiszem itt az idő Johannes! Vezesd őket!
- Ha szent felséged is jónak látja, Krisztus a mi Megváltónk nevében előre!
Tzimisces keresztet vetett, feltette sisakját, melynek láncfátyola jótékonyan takarta el arcát az izó Nap elől. Nyugodtan ügetett a kis domb mögé ahol egy hatalmas ékbe tömörűlve állt a császári tagma lovassága. Hatalmas kisázsiai legények, erőscsontú nisseai lovakon, hét rétegnyi páncéllal. Izzadtak szegények már hajnal óta az izgalomtól, a naptól, mindentől. Nem láttak semmit eddig a csatából, csupán hallották félelmetes moraját, comesük alig tudta visszatartani őket.De most itt az idő, most rajtuk a sor, rajtuk, hogy megmutassák mennyit is érnek valójában a kályhának csúfolt acélemberek.
Johannes Tzimisces kirántja spathaját és azzal inti csendre a morajló, türelmetlen lovasokat.
- Katonák! Itt állunk évszazadok óta először mióta elveszett Krisztus urunk földje a barbár hordák rohama előtt. Most itt az idő, hogy újra a szent birodalom sasai szálljanak ezen földek fölött s igazhitű rómaiak dícsérjék hangos szóval az egy igaz Istent Antiocheiatól a Vörös-tengerig! Háborítatlanúl, szabadon! Utánnam hát mind ki igaz római s kinek kedves az ősök emléke!
Egetrázó hurrá! volt a válasz, vadul rázták nehéz kontosaikat, verdesték kis kerek pajzsaikat. A lovak idegesen prüszköltek, kapálták a földet, mintha ők is érezték volna mi következik most.
Tzimisces intett, a kürtös rövid jelzést adott le majd lomhán megindult az ék a dombhát irányába. A muszlimok csupán egy egyre növekvő porfelhőt láthattak a közeledő veszedelemből. Aztán valami csillogni kezdett a dombháton, száz és száz apró fénypont, tükrök melyek gőgösen vetekednek a Nap fényével. Majd vörös zászlócskák, tollak, sisakok. Káprázat! Mi ez? Mintha csiszolt damaszkuszi ezüsttükrök tömege lenne. És egyre közeledik. A gyaurok újjabb ördögi mesterkedése vagy mi ez. Allah légy irgalmas! És csak jön és egyre jön a néma csendben.
Ahogy elhaladtak szép csendben a testőrök vonala mellett hangos óváció fogadta őket, hatalmas fejszéikkel integettek nekik a varég zsoldosok, a papok ikonjaikkal keresztet rajzoltak az izzó levegőbe. Lengtek a szélben a kontosok, apró vörös zászlócskáikkal vidáman játszadozott a sivatagi szél.
Aztán az ék lassan ügetésbe váltott, majd vágtába és ekkor morajlás töltötte be az eget, mintha megmozdult volna a Föld korongja a négy sarkán. A szív erre a vad dübörgésre kalapált, mintha ki akarna szakadni, elrohanni. De nem lehet, a fegyelem erőssebb még a halálnál is. Legyen meg Allah akarata!
Nyílzápor kísérte a klibanariusok haladását, a lándzsások sorfalai között ugyanis ijjászok is voltak. Micsoda erő, micsoda hatalom mely ezt a szörnyűséget elengedte pusztító útjára.
Hirtelen csend lett, csak a dübörgés morajlott tompán. És aztán semmi csak ropogás, mintha egy hatalmas diótörő zúzná össze szakadozott pattogással tartalmát. Tompa puffanások, sikolyok, sérűlt, nyomorék lovak nyihogása ahogy ezek a páncélos szörnyek acélos oldalukkal szorítják, préselik össze az élő anyagot. Mint facsart narancs leve serkedt a vér kifelé a szerencsétlen testekből, melyek egyre csak gyűltek a szörnyek körül, melyek pokoli arcát láncfátyol fedte. Ördögi szemek villogása, zuhogó buzogányok és lassan szétolvad a muszlim balszárny, a menekülők rázúdulnak a még derekasan helytálló középre mely nem érti még mi történt. Aztán az ő hatukat is elkezdi korbácsolni a rémület sötét angyala. Futnak, menekülnek ész nélkül, és arat a halál, az akritoi halászik a menekülők zavaros folyamában.
Az ék megáll, bambakionjaik, mint szivacs itták be a haláltánc alatt a vért és a kék rozsdás barnára váltott, fegyvereik iszamosak a vértől és fejük még tompa, zavaros a harc révületétől. Győzelem! És a klibanophoros újjászületett!

Nagyhét

Vallásról, hitről beszélni bonyolult és nagy felelősségtudatot igényel, különösen most Nagyhétben! Itt az utolsó alkalom, hogy felkészűljünk arra, hogy mi is feltámadjunk Vele együtt az Életre.
Az én okoskodásaim helyett:






Miserere mei, Deus secundum
misericordiam tuam;
et secundum multitudinem
miserationum tuarum
dele iniquitatem meam.
Amplius lava me
ab inequitate mea,
et a peccato mea munda me.
Quoniam iniquitatem meam
ego cognosco, et peccatum
contra me est semper.
Tibi, tibi soli peccavi
et malum coram te feci,
ut iustus inveniaris
in sententia tua
et aequus in iudicio tuo.
Ecce enim in iniquitate
generatus sum, et in peccato
concepit me mater mea.
Ecce enim veritatem in corde
dilexisti et in occulto
sapientiam manifestasti mihi.
Asperges me hyssopo,
et mundabor; lavabis me,
et super nivem dealbabor.
Audire me facies
gaudium et laetitiam,
et exsultabunt ossa,
quae contrivisti.
Averte faciem tuam
e peccatismeis et omnes
iniquitates meas dele.
Cor mundum crea in me,
Deus, et spiritum firmum
innova in visceribus meis.
Ne proicias me
a facie tua
et spiritum sanctum tuum
ne auferas me.
Redde mihi laetitiam
salutaris tui et spiritu
promtissimo confirma me.
Docebo iniquos vias tuas,
et impii
ad te convertuntur.
Libera me de sanguinibus,
Deus, Deus meae,
et exultabit lingua mea
iustitiam tuam.
Domine, labia mea aperies,
et os meum
annuntiabit laudem tuam.
Non enim sacrificio
delectaris,
holocaustum, si oferam, non placebit.
Sacrificium Deo
spiritus contribolatus,
cor contritum et humiliatum,
Deus non despicies.
Benigne fac Domine,
in bona voluntate tua Sion,
ut aedificentur
muri Ierusalem.
Tunc acceptabis
sacrificum iustitiae,
oblationes et holocausta;
tunc imponent
super altare tuum
vitulos.
Gloria Patri...

51 ( 50 ) Zsoltár

Miért latin? Mert ez az Egyház nyelve, az egyetemesség szimboluma. Aki szereti a szép, veretes magyar nyelvet annak ajánlom Sík Sándor fordítását, aki meg a modernebb, gördülékenyebb nyelvezet híve, az bátran forgassa a Biblia 2009 A.D. kiadását a Szent István Társulat gondozásában.

Áldott Húsvétot mindenkinek!

http://www.youtube.com/watch?v=8C4xmB1QWYk

Csend, éjszaka és egyebek

Nemtudom más hogy van vele, de én félek az éjszakától. No nem a sötéttől, vagy lehet, hogy attól is, mert mindig fütyörészek ha sötét helyeken járok, hanem a csendtől ami rámszakad. Félelmetes!Nem tudok mit kezdeni vele! Az agyam olyan, mint egy hatsávos autópálya. Zúgnak a gondolatok, örvénylenek, cikáznak. Mindenféle, jó és rossz vegyesen. A csórénős korszakot már rég túléltem úgyhogy vagy politizálok ilyenkor, vagy olyan dolgokat mondok el bizonyos embereknek amelyeket soha nem mondhatnék el, mert nem tudhatják és mert az az én belső fórumomhoz tartozik. Nem, nem leszólom őket, vagy esetleg kritizálom, azt megteszem személyesen, mert ilyen fajta vagyok, őszinte, néha már sértő helyenként. Olyan dolgokat mondok nekik amiket ők nem hallgatnának meg vagy megijesztené őket, pedig tiszta és őszinte minden csak erős és korai bizonyos esetekben. Remélem érthető miről is beszélek? Igen tudom, kerülgetem a forró kását, de néha muszáj. Utálom, de muszáj! Nem lehet mindent egy, nyeregbe utánammal elintézni, habár úgy a szép, de úgy szép és gyors a vég is. No, de csend volt a téma ugy-e? Igen. Néha lefekvés után még jó óráig is elhallgatom a rádiót, ezt-azt csak ne maradjak magamban. Kikapcsolom a rádiót és úgy érzem magamat, mintha kiálltam volna a hatsávos kellős közepére. Lovag a küzdőketrecben.
Éjszaka mindent sötéten látok, félek még a legegyszerűbb feladatoktól is, hál' Istennek ez reggelre elmúlik, de olyan sok van reggelig, vagy amíg elalszom. No de itt van a bibi! Ez az idő amit ostoba meneküléssel töltök mennyire jó volna például elmélkedésre!
Próbáltam már Vele beszélgetni. Beszélgetni? Hát elmondani egyet s mást s tanácsot kérni s néha működött. Ne értsenek félre, nem hallok hangokat, nem vagyok Jean d'Arc! Azt mondta a gyóntatóm is hogy elmélkedjek, de olyan nehéz főleg nekem! Az agyam még fáradtan is csak úgy ontja az ötleteket, s valamennyi csak egy villanás, soha nem mélyebb elemzés. Ha rágódni akarok a dolgon akkor szinte el kell kapnom röptében. Gondolatvadászat. Jó sport és még a lábad sem fáj a rohangálástól!
No mindegy mára ennyi bőven elég! Tessék fegyelmezetten összegezni és leszűrni a tanúlságot! Jól van. Coldplayel legyen szólva, szembe kell fordulni a hajtókkal TO SEE THE FEAR IN THE ENEMIES EYES! FORTIS FORTUNA ADIUVAT!
Péesz helyett: Fáradt vagyok, megyek álmodni, mert valaki azt mondta nekem, még szép, hogy vannak álmaim!

Kelet, mert attól vagy valaki, hogy becsülöd azt ami vagy

Meséltem már nektek arról, hogy mennyire vonz a Kelet? Valószínű igen, mert miről nem járt már a szám elmúlt 23 évem alatt?! A beszédet ugyanis elég korán kezdtem, tíz hónapos zsenge újszülött koromban! No mindegy most nem ez a téma! Fegyelem és figyelem s vissza az alapötlethez!
Elmúlt a Tél lassan és nagy cirkusszal, de senki nem adja ingyen a bőrét ugy-e? Ragyog a nap és a levegőben lehet érezni azt amit én végtelen bölcsességemben( kuncog ) életszagnak hívok. Valami különleges keveréke a sarjadó fűnek és a téli gémberedettségből ébredő, nyújtozkodó Földanyának. Friss és üde, olyan, mint egy igazi energiaital! Urunkbátyánkról a Napról is illendő itt szólni, hisz ő a nagy májer az egészben, visszatérvén ugyanis háromhónapos tanulmányútjáról a másik féltekén ismét ránk mosolyog ügyes, kicsi székelyeire. Március 15-én nem mosolygott sokat,látta ő is, hogy nem érdemes aznap, túl sok volt a sötétség, fejekben és lelkekben egyaránt. A Nap, no ez az ami tulajdonképpen írásra ösztönzött most. A fény amely más minden égtájon. Északon hideg,vacogos, délen kövér és meleg, nyugaton szeles és a szellem ragyogásával ékes, de keleten a legcsodálatosabb, végtelen és szabad. Rásüt a derékig érő fűre a hatalmas hegyekre és a büszke fenyőkre. Olyan világot éltet ahol az ember még mindig féli a természetet, olyan országok vannak ahol még mindig több a ló, mint az ember és ahol együtt élnek az ősök az utódokkal. Ősi városok romjai fűrdőznek a déli napfényben, méla tevék baktatnak ugyanazon az úton ahol évezredekkel előttük is ugyanúgy zajlott az élet, mint most. Tea, selyem, tömjén és ezernyi más kincse a mesés Keletnek így ringott teveháton a városaiba húzodott Nyugat felé, mely mindent felfalt és megemésztett amit megkívánt.
Ez a Kelet vad volt és kemény, de aki elég erősenk bizonyult azóta, hogy pólyás gyermek korában először felült lova hátára az nem tudott többé betelni vele. Ez a fény formálta és nevelte népek egész seregét féktelen szabadságvágyal lelkükben és tűzzel a szemükben melyet vágottra rajzolt a Teremtő, hogy védje őket a Ragyogástól, az Ő ragyogásától. Bölcsek és vadak, jóságosak és kegyetlenek egyszerre. Olyanok, mint az Élet.
És mi magyarok? Mi vajon mit érzünk amikor oda, Keletre tekintünk? Látjuk-e még a ragyogást, az Ő arcát vagy már mi is csak a városainkkal és vadonatúj autónkkal törődünk. Én ha a messzi Csíkországba, nagyszüleim faluja fölötti dombra megyek, leülök a fűre és Arrafelé fordulok és látom azt a Fényt mely hív és csalogat Haza, túl a Kárpátokon, túl a nagy folyón, túl a Krímen, a Ruszon az Urálhoz és azon is túl. Ilyenkor vágtázok a széllel mely, mint hű társam üvölti fülembe, Rajta, rajta, ahogy üvöltötte talán hajdanán két másik vadászanak. Látom megcsillanni a Fényt sokezer kopja hegyén, páncél pikkelyén, ló zabláján a nagy Körvadászat élvezőinek sisakján. Dübörög a föld, nyög belé ahogy megindul a sereg mely tör zúz, tipor és felkúszik a vers kakas a házakra, majd eltűnik a Fényben úgy ahogyan jött. Az Apokalipszis Lovasai megmutatták tudományukat, de a Vég, még nincs itt, még nem kell elszámolni bűneinkel. Aludj csak tovább! És hunyorog félve a keleti fényre a tudós Nyugat, mert onnan jön a Végítélet, a lelkiismeret szava. Mit tettél a Földanyával polgár? Kérdi majd a Fehér Lovas, a Király és akkor nagy lesz az elszámolás.
De az álomnak vége s, mint kimerűlt sámán rogyok össze a lemenő napban, miután láttam Tengri dícsőségét. Szívem elszorúl és csendben elballagok hazafelé és arra gondolok, óh bárcsak minden magyar tudná micsoda kincs van lelkében, melyel megválthatná a Nyugat bűneit, hogy bár egy igaz találtassék, ha jön a Király.
Ezért szeretem Keletet, nem Kínát, Japánt, hanem a belátható végtelent, Ukrajnától, a Nagy Óceánig.

Tavaszváró lovag módra

BALLADA MÁJUS ELSŐ NAPJÁRÓL

Sokáig szunnyadtál, szivem,
gyötört a bú, a fájdalom,
most ébredj, indulunk, hiszen
erdőben járni jó nagyon -
ím, újra itt az alkalom.
Tisztások bűvös rejtekén
madár zajong az ágakon
tavasszal, május elsején.

Lám, ünnepel a Szerelem
istene is e szép napon,
hívei kedvére teszen,
csodás, mit ád, a jutalom.
És mindent zöld pompába von,
virágra, rétre dől a fény,
határunk megszépül nagyon
tavasszal, május elsején.

Szorongás fojtogat, szivem,
szünetlen szenvedsz, jól tudom,
hisz távol tőled kedvesem,
kinek hiánya bánt nagyon,
ki tudja, mikor láthatom?
Most más vigaszra nincs remény:
erdőben vár a nyugalom
tavasszal, május elsején.

Szép hölgy, egyetlen angyalom,
majd száz napig sorolhatom
mindazt, amit kiállok én,
előtör minden bánatom
tavasszal, május elsején.

Charles, duc d'Orleans

Itt a zene! Kis spanyol hangulat.

Bevezetés, mert így illik ( s mitagadás szép szokás )

Kecses tavasz, megmutatod,
milyen jól érted dolgodat,
csak nyűg a tél, a gondja sok,
míg te a föld öröme vagy.
Tart tőled a leggonoszabb
évszak, amelynek vársz nyomában,
s előled rögtön elszalad,
mikor megérkezel vidáman.

Charles, duc D'Orleans

Mottó: Mert ébred a Tavasz lelkünkben!


"Újjabb blog a világhálón! Ez kellett nekünk, hogy megoldja problémáinkat, kivezessen az állságból s visszaadja a regényt!" Így kommentálta a világsajtó őexcellencájának azon új időtöltési formájának megjelenését melyet mindközönségesen blognak hívnak. Ó micsoda nyomás nehezedik rám most ebben a pillanatban hiszen ilyenkor illendő dolog, hogy az ki írasra adja fejét, a belépőjében legalább nagyokat és okosakat írjon. Hát ki kell, hogy ábrándítsalak nyájas olvasó! Nem fogok ugyanis sem szépeket sem okosakat mondani, csupán magamat fogom bemutatni s azt, hogy mi vezényelt ezen blog megnyitására.
Ladó Árpád-Gellért a név mely lassacskán huszonhárom éve mindig megelőz engem nagy feltűnést keltve, ugyanis történt már meg nemegyszer, hogy én még nem is ismertem az előttem illegő-billegő egyént, ő máris nevemen szóllított nem kis meglepetést és májzsírosodásnövekedést okozva bennem. Gyermekkorom átlagos és szép volt, az újévi Bécsi filharmónikusok és a vasárnapi nótaszó jutva hirtelenjébe eszembe róla. Sokat nyüzsögtem. A háborúsdi és a feltünősködés egész korán szenvedélyemmé vált. Alexandrosz irult-pirult haló poraiban mikor látta miként hódítom meg nagyszüleim faluját utcáról-utcára. A baj csak az volt, hogy senki nem akart úgy viselkedni ahogy az rendes leigázott egyénekhez illik. Tollas kalap és egy méretes fakard jelezte bőszen, hogy gazdájuk egy rossz helyre és időpontba született egyéniség. Mivel már Napoleon aljas módon elhalászta tőlem a világ legnagyobb hadvezérének címét ezért kénytelen voltam a suliban új babérok után nézni! Ezt a történelem nemes matériájában találtam meg. Aratgattam győzelmeimet csapatban és magánban egyaránt s lassan elhittem, hogy legyőzhetetlen vagyok és enyém a világ, koronákról és miniszteri székekről álmodtam és minden szép volt és jó ( vagy mégsem? ). De akkor az Úr megelégelte féktelen gőgömet és rámbocsájtotta a vakság felhőjét s elküldött jogot tanulni. No ez minden volt csak nem tanulás! Az amerikai tengerészgyalogos kiképzéshez tudom hasonlítani az érzést, amikor semmivé válik lassan a világ amelyben hittél, a személyiséged óriási robbajjal darabokra törik és minden nyavalyád százszoros erővel tör rád. Kapkodsz fűhöz-fához és annyira félsz, hogy sem élni sem meghalni nem tudsz. És aztán eljött a Megváltás. Lassan a romokon új élet ébredt, felálltam, körülnéztem és elborzadtam, mennyi kacatot halmoztam fel az évek során, gőg, irígység, túlzott ambíció, mindent maga alá gyűrő egoizmus, Énkultusz. De a hamuban ott volt valami ami mindig is velem volt, a Remény, a Hit a jóban. Ott pislákoltak, magamhoz vettem őket és mostmár újra harcrakészen állok, lobog a zászlóm, fényes a páncél és erős az akarat. Non nobis Domine! Látom az utat amely nem a hírnév hanem az Élet fele vezet, afelé az igazi kispolgári családiházas, sokgyermekes, kerek Élet fele! Vannak újra céljaim, hitem reményem, és hódolok a szépségnek fűben, kőben, nőben. Olyan dolgokra figyelek amelyek eddig csak jól elvoltak valahol mélyen, szeretek verseket olvasni, zongoramuzsikát hallgatni és figyelem a lélek hangjait. Lassan a szentmise sem formalitás hanem találkozás azzal Aki a tenyerén hordozott eddig is. És hálás vagyok azért, hogy reggel felkel a Nap és én is vele, találkozom a barátaimmal és ők velem vannak. Egy kicsi, de hű társaság!
Miért ez a blog? Nem is tudom. Már régen bíztattak, hogy írjam le azt amit gondolok a Világról, Életről, a kis magyar Globusról. Most aztán láttam, hogy több kollégámnak is van s azt mondtam magamnak legyen neked is, ha ők meg merik osztani gondolataikat a világgal te miért ne tehetnéd?! Te is gondolkodsz és érzel, vannak dolgok amik tetszenek és vannak amik zavarnak, miért ne mondhatnád el. Hátha elültetsz egy magot mely virágot hajt és felnő?! Hát akkor elkezdem ezt a munkát úgy ahogy Haydn, In Nomine Domini!
Fogtok itt találni verset, zenét, viharos tengert és békés öblöt, de legfőképp jó szándékot!

előre is megköszönve a figyelmedet nyájas olvasó a te hű szolgád,

Árpád-Gellért de genere Ladó, de Tsík Zépvíz et Villa Sancti Pauli, pauperus nobilis hungarus